Századok – 1974

Tanulmányok - Réti R. László: A Rimamurány-salgótarjáni Vasmű R. T. az első világháborúban 622/III

Réti R. László: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. az első világháború ban A múlt században alapított Borsod és Gömör megyei vasgyártó vállalkozások sorozatos egyesítésével 1881-ben létrejött a dualizmus korabeli Magyarország legszámottevőbb vasipari csoportosulása: a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. A gyárvállalat gerincét az ún. „törzsművek" alkották. Idetartoztak az ózdi, a salgótarjáni és a borsodnádasdi üzemek, valamint a hozzájuk kapcsolt sajóvölgyi, vashegy-rákosi, luciabányai és szlovinkai ércbányák. Úgyszintén a salgói, a bánszállási, a járdánházi, valamint a farkaslyuki szénbányák is. Avas- és acélgyárak nyersvasellátásában kiemelkedő szerepet játszott az ózdi kohótelep és martinmű. Jelentős volt még a likéri, s már csak kevésbé a nyustyai és sajóvölgyi (olápataki, alsó-sajói, szalócai, dernői, betléri) vasolvasztók termelése. A vastermelés legfontosabb feltételeivel bőségesen rendelkező Rimamurányi, a Wiener Bankverein pénzügyi támogatásával, 1900-ban megszerezte a századeleji válság hatására tönkrement Hernádvölgyi Magyar Vasipari Rt., valamint az Unió Vas- és Bádoggyár Rt. részvénytöbbségét is. E két vállalat továbbra is külön igazgatás alatt állott, de erőforrásaikat és termelésüket a Rimamurányi szorosan a törzsművek termelő szervezetébe integrálta. 1906-ban hasonló sorsra jutott a Kaláni Lemezgyár is. Az újabb gyári és bányabirtokok megszerzésének eredményeként 1913-ban a Rimamurányi — társvállalataival — már 5,4 millió q nyersacélt állított elő: az összes magyarországi termelés 63%-át. Ebből kb. 3 millió q Ózd acélműveire jutott. A 3,5—4 millió q-ra rugó félterméket, az összes magyarországi termelés 63%-át, ugyancsak az ózdi gyár dolgozta fel kb. 2 millió q hengeráruvá. A hengeráru 75%-a kereskedelmi, szerkezeti és különleges vas volt: vasút i sín, nyersbádog és vastartó. A fennmaradó 25% táplálta az ózdi üzemekkel alapításától szorosan együttműködő borsodnádasdi finombádoggyárat, és látta el féltermékekkel — a főként mezőgazdasági eszközöket, de más kereskedelmi árut is termelő — Salgótarjáni Készárugyárat. E gyárak nyersanyagbázisa a mintegy 2,4millió q-át kitevő saját nyersvastermelés volt. E mennyiségből 1,8 millió q-át, az 1913-as összes magyarországi termelés 30%-át az ózdi kohók, 0,6 millió q-át pedig a likéri kohótelep állított elő. Az évi 4,5 millió q-ra rugó nyersércszükségletet, valamint — a koksz és ötvözőanyagok kivételével — a kohósításhoz szükséges egyéb adalékanyagokat is jórészt saját termelésből fedezték. A főként Ózd és Salgótarján körül fekvő vállalati szénbányák összességében fedezték a mintegy 4,5 millió q-ra tehető szükségletet. Koksz az ostrau-karvini medencéből érkezett. A vállalat, hatalmaserőforrásaira támaszkodva, és a századforduló utánmár a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank mind erőteljesebb pénzügyi támogatását is élvezve, vezetőszerepét a vaspiacon egyre vitathatatlanabbá tette. Érdekösszefonódásai révén is befolyásolni tudta iparunk fejlődését. Kezdeménye-