Századok – 1974

Krónika - Tudományos emlékülés az 1848-as magyar forradalom 125. évfordulójának tiszteletére (Gergely András) 553/II

KRÓNIKA 575 A magyar forradalom vezetőit az a veszélytudat töltötte el, hogy szét fog hullani a történelmi Magyarország. A kormány tudta, hogy valamit tennie kellene, de az erő helyzetéből tárgyalt, s ez eleve lehetetlenné tette a közeledési kísérleteket. Mégis: a forradalom története meg-megújuló békekísérletek története is. A történész, ha méltó akar lenni a megtisztelő címre, nem kiálthatja ki egyik vagy másik személyt bűnösnek. A nemzetiségi kérdés megoldása a polgári korszak hajnalán ma már minden ember szemében lehetetlennek tűnik. A komparatisztika, a történelmi távolság szóhoz juttatása a történész munkáját csak megkönnyítheti: leszállítja az indokolatlan követeléseket a múlt embereivel szemben, leméri lehetőségeiket, reális arányokba helyezi a kor viszonyait. Biztosabb mértéket ad a történész kezébe, mint ha az elmúlt kor szemével kívánna nézni, és a letűnt nemzedékek agyával gondolkodni. Történetírásunk programmá avatta azt a törekvést, hogy elszakadjon a XIX. század elavult, nacionalista történetszemléletétől. Ez nem könnyű feladat, különösen nem az a nemzetiségi kérdés tárgyalásánál. Még mindig gyakran nem azt keressük, ami összeköt, hanem azt, ami szétválaszt. 1848 fontos, de nehéz örökség a dunamenti népek számára. A történetíráson is múlik, hogy világossá váljék: ez a forradalom, amely egymás ellen fordította a nemzetiségeket, sok becsületes szándékot is ránk hagyományozott, amelyek felmutatását összhangban kell tartani a történeti igazság ábrázolásának szándékával. Az ülésszak előadásait Diószegi István egyetemi docensnek, a történettudományok kandidátusának A magyar forradalom nemzetközi helye c. áttekintése zárta be. Először ismertette a polgári forradalom és a külföld — csaknem minden esetben elkerülhetetlennek bizonyult — fegyveres konfliktusainak fő típusait, amelyek közül a XIX. század közepén a strukturális, az előző történelmi korszakoktól örökölt problémák nyomán kibontakozó konfliktusok voltak a jellemzőek, hiszen Németország, Olaszország és a Habsburg-monarchia esetében a forradalmi átalakulás eleve nemzetközinek, az etnikai vagy országhatárokon túlterjedőnek számított. A forradalom szempontjából itt főként kedvezőtlen külső hatással lehetett számolni. Annak lehetősége, hogy a dinasztiák azonosítják magukat a nemzeti egyesítés vagy felszabadítás ügyével, a század közepén tulajdonképpen sehol sem állott fenn. Arra is kevés jel mutatott, hogy valamely nagyhatalom saját érdekeitől vezettetve pártját fogja az átalakulásnak. A közép-kelet-európai forradalmi-nemzeti átalakulás ugyanakkor nem remélhette, hogy a nyugat-európai forradalomtól kap érdemleges támogatást. E térségben tehát a XIX. század közepén esedékes i átalakulások a szerkezeti adottságok folytán összekapcsolódtak egymással, és a hatalmipolitikai érdekeltségek révén a külpolitikával is érintkezésbe kerültek. A kapcsolat szinte az elméletileg lehetséges valamennyi formában jelentkezett: függés, kölcsönös függés, kizárás, hatás, kölcsönhatás egyaránt kialakult. Hogy valamely forradalom a többi forradalommal ós a hatalmi politikával szemben milyen helyet foglal el, számos objektív és szubjektív tényező összhatásának eredménye volt, de közülük különösen három körülménynek: a nemzeti célkitűzés karakterének, a demográfiai adottságoknak, valamint a politikai-földrajzi elhelyezkedésnek volt döntő jelentősége. A Habsburg-monarchián belüli nemzeti mozgalmak esetében mind a „kölcsönös függés", mind a „kizárás", mind a „függés" terminusának alkalmazása indokoltnak látszik. A mozgalmak kölcsönösen függtek egymástól, és valamennyien függvényei voltak a külső forradalmi és hatalmi-politikai átalakulásnak. A külső tényezőktől való függés még a mérsékelt nemzeti program megvalósítására is vonatkozik. Sem a magyar, sem a cseh nemzeti program nem tételezte eredetileg a Habsburg-monarchia dezintegrációját. Ahhoz azonban, hogy a Monarchián belüli elképzelések megvalósuljanak, megfelelő németországi átalakulásra volt szükség. A függőség mértékét csak fokozta a nemzeti programokban jelentkező extremitás. Különösen szembetűnő volt ez a magyar mozgalom esetében, amely a történelmi jogok alapján igényelt területen hétmilliónyi idegen ajkú népesség fölötti uralomra aspirált. A demográfiai adottságok sem voltak olyanok ebben a térségben, amelyek a külső feltételek mellőzésére lehetőséget adtak. A hiányzó adottságokat nem pótolta, inkább apasztotta, hogy mindegyik mozgalom nagyobb területen akarta céljait érvényesíteni, mint amekkorát etnikai értelemben ténylegesen birtokolt. A Monarchián belül jelentkező nemzeti mozgalmak az érintett területek földrajzi kapcsolatai, egyes területek vegyes etnikai birtoklása folytán részint tételezték, részint kizárták egymás megvalósulását. Objektív adottságaik, pontosabban: fogyatékosságaik következtében célkitűzéseik elérése azonban elsősorban külső tényezőktől függött. A magyar forradalom nemzetközi helyzetéről és az egész európai negyvennyolc sorsáról beszélve úgy tűnik, hogy az eddigieknél nagyobb figyelmet kell fordítani a németországi helyzet alakulásának vizsgálatára. A legfontosabbnak annak megválaszolása tűnik, hogy a német forradalom vajon miért nem váltotta valóra a hozzája fűzött, jogos-17*