Századok – 1974

Krónika - Tudományos emlékülés az 1848-as magyar forradalom 125. évfordulójának tiszteletére (Gergely András) 553/II

562 KRÓNIKA a szláv összetartozás kollári hagyománya, és az Erdélyt is érintő román állami egyesülés jelszavai. Mindegyik fél történetírása igyekezett históriai érvekkel alátámasztani aktuális politikai törekvéseit. 1848 — 49 nemzetiségi problematikája egyike azoknak a kérdéseknek, amelyek 1945 után is állandóan foglalkoztatták a történetírást, de a kérdések kezelése sok tekintetben megváltozott. A szóban forgó országokban a történelmi materialista szemlélet lett uralkodóvá. Elsőrendű feladatként el kellett végezni a forradalom fogalmi értelmezésének tisztázását, be kellett illeszteni a magyar forradalmat az európai mozgalmak szélesebb keretébe, meg kellett fogalmazni a polgári forradalom sajátos tartalmait Kelet-Európában. Az agrárkérdés és a nemzetiségi probléma emellett mint 1848 — 49 nagy adósságai kerültek tárgyalásra. Elemezni kellett Marx és Engels nézeteit, amelyek felölelik a forradalom lényeges kérdéseit és nem hagyják figyelmen kívül a nemzetiségi problémákat sem. Kétségtelen, hogy a felszabadulás utáni történetírás szemlélete sem jött létre légüres térben. Hogy ebben a folyamatban 1956 előtt milyen korlátozottságok, egyoldalúságok kaptak helyet, azzal napjaink történetírása intenzíven foglalkozik. A múlt átértékelésének folyamata az egyes nemzeteknél nem azonos pozícióból indult ki, a történeti hagyományok az összekötő kapocs szerepét játsszák a tegnapi és a mai történetírás között. Az osztályanalízis mindenesetre valamennyi fél számára hasznos eredményeket hozott, és az egyes országokban folyó történetírásokat közelebb hozta egymáshoz. A magyar marxista történetírásban, miután megtörtént az alapvető kérdések tisztázása, a forradalom osztályjellegének és európai jelentőségének helyes értékelése, az utábbi években egyre határozottabban fogalmazódik meg az a felismerés, hogy a nemzetiségi kérdés szemlélete 1848—49-ben mólyen benne gyökerezik a magyar társadalom fejlődésének egészében, nem egyes személyek jó vagy rossz hangulatától fügött, hogy milyen választ adnak a nemzetiségi vezetők elképzeléseire, nem ad hoc elméletek szeszélyes találkozásai és kereszteződései játszottak szerepet a kérdések szemléletében, hanem a társadalomfejlődés objektív menete alapján kifejlődött társadalmi tudat, melyen áttörni egy adott társadalmi osztálynak lehetetlen volt. A történetírás igazi feladata, hogy felfejtse azokat az okokat, amelyek útját állották annak, hogy a tárgyaló felek egyetértésre jussanak. Mivel a marxista szemlélet a nemzetiségi kérdés általános, minden nemzetiségre és rétegre nézve kielégítő megoldását a polgári renden belül nem tartja lehetségesnek, el kell esniök mindama naiv elképzeléseknek, amelyek feltételezik, hogy a vezetők helyes reagálása nyomán beköszöntött volna a Pax Danubiana. A nemzetiségi kérdés megoldására irányuló bármilyen javaslat magában hordozta az újabb konfliktusok magvát. Ebből azonban nem következik — folytatta előadását Kovács Endre —, hogy a konkrét történelmi helyzetben a népek jobb egyetértése érdekében tett minden kísérletet eleve utópisztikusként jellemezve elvessünk. A népek objektív érdeke közös volt az elnyomó Habsburg-uralommal szemben, összefogásuk értelme nem vitatható. Figyelmünket tehát nem valaminő elvi megoldásra, hanem a kibontakozást kereső irányzatok bemutatására kell irányítanunk. Nagy jelentőségű közeledési kezdeményezések, nemes törekvések tűnnek elő már az eddigi kutatások nyomán is, amelyek bízvást enyhítik 1848 tragikus képét! A tárgyilagosság, az árnyalt bemutatás azonban itt is kötelez. 1848 — 49 megítélésében nem egyszer vita fejlődött ki a magyar marxista történészek és a szomszédos országok ugyancsak marxista történészei között. A magyar marxista történetírás ügyelt a vitázó fél érzékenységére, de saját álláspontját szilárdan védelmezte. Felemeltük szavunkat akkor, amikor egyes történészek megpróbálják elvitatni a magyar 1848 polgári forradalmi jellegét, vagy amikor a forradalmi út kétségbevonásával a liberális koncepciókat — pl. az ausztroszlávízmust — helyezik előtérbe. A szomszédainkkal lefolytatott viták felhívhatják a figyelmet a forradalom korlátaira, gyakori felemás intézkedéseire, hibáira, de a forradalom egészéről alkotott képet nem zavarják. A nemzetiségi vezetők szembefordulása a forradalommal vitathatatlanul ellenforradalmi fellépésként értékelendő. Bonyolítja ugyanakkor a kérdést, hogy a nemzetiségi vezetők egy része társadalmi programját tekintve ugyancsak a polgári átalakulás híve és hirdetője. 1848-ban azonban a nacionalizmus jobban fogva tartotta a keleteurópai népek egyes vezetőinek agyát, mint a társadalmi reform; nagyobbnak látták a nemzeti sérelmeket, mint voltak a valóságban. A nacionalizmus fŐhordozói a nem-magyar népek sorában azok az értelmiségiek, akik a magyar államkeretben, a magyarosodás heves reformkori áramában nem találnak maguknak érvényesülési teret, látják népük elmaradottságát, és a nép vezérei kívánnak lenni. Utat kívánnak mutatni saját parasztságuknak a cselekvéshez, de végül nagyrészüket az ellenforradalomba taszítják.