Századok – 1974

Krónika - Tudományos emlékülés az 1848-as magyar forradalom 125. évfordulójának tiszteletére (Gergely András) 553/II

KRÓNIKA 561 irányítása elől. Kossuth volt az, aki a legvilágosabban mérte fel e kettős szükségletet. A reformkori érdekegyesítés mintájára most a nemzeti összefogás eszméjét kívánta oly módon gyakorlattá váltani, hogy az ellenforradalom győzelmétől mindkét osztálynak legyen mit féltenie. Ezért Jellacié hadainak megindulása után azonnal bejelentette, hogy haladéktalanul és egyidejűleg tervezetet nyújt be a kármentesítés gyakorlati lebonyolításáról és a feudális maradványok megszüntetéséről. Az elsőt másnap letette a Ház asztalára, a másikkal adós maradt. Alighanem e körülmény vezette történetírásunkat arra az igaztalan következtetésre — fejtette ki a továbbiakban Varga János —, amely szerint Kossuth azzal törődött, hogy a nemességet a honvédelemhez kösse, de arról már nem gondoskodott, hogy a parasztnak is legyen kedve a hazát védeni. Pedig valójában azért mondott le a paraszttörvény beígért megszerkesztéséről, mert Nyárynak közben megismert, legmesszebbmenő tervezetével — ő maga jelentette ezt be — tökéletesen egyetértett. Politikája helyességét az őszi hetek eseményei alátámasztották. A magyar parasztság túlnyomó többsége nem fordított hátat a forradalmi Magyarország vezetőinek. Kossuth a későbbiekben éppen e tapasztalatok alapján akarta az egységfrontpolitikát alkalmazni. Mindig annak az osztálynak adott vagy tétetett gesztust, amelyik oldalán a körülmények folytán nagyobb lett a veszély, hogy leválik az önvédelem, tehát a forradalom táboráról. Kossuth a trónfosztás után elérkezettnek látta az időt korábbi Ígéretei és bíztatásai beváltásába. Első lépésként kiadta április 21-i rendeletét, amely négy vonatkozásban volt roppant jelentőségű: azoknak a zselléreknek egy részére is kiterjesztette a márciusi jobbágyfelszabadító és állami kárpótlást biztosító törvények hatályát, akiket a földesurak eddig majorságiaknak tartva, járadékszolgáltatásra köteleztek; úrbéresnek, ós így a paraszt tulajdonának minősített minden olyan, bármilyen jogállású paraszt kezén levő földet, amelynek majorsági eredetét az erre kötelezett földesúr nem tudta hiteltérdemlően bizonyítani. A rendelet a kétségtelen majorsági jellegű földekre elismerte ugyan a földesúr tulajdonjogát, de tényleges elvételüket megtiltotta, elvi kibecsültetést is csak hatósági úton engedélyezett, az ítélet jóváhagyását azonban saját kormányzóelnöki-hivatalainak tartotta fenn. Ezzel tulajdonképpen véget vetett a majorsági földek visszaszerzésének. Végül — és ezt Kossuth sajátkezűleg iktatta a rendelet szövegébe — az intézkedés ideiglenes, mert Ígérete szerint a kormány az összes feudális színezetű viszony megszüntetéséről törvénytervezetet fog beterjeszteni. De július elején Pestet már újra ellenséges hadak fenyegették, így a már előkészített paraszttörvény és a közben ugyancsak elkészült nemzetiségi törvény ismét halasztást szenvedett. A kormány pedig óvakodott attól, hogy a törvényt rendeleti úton léptesse életbe, mert ragaszkodott a törvényességhez, s olyan döntéseihez, amelyek nagyobb horderejű kérdésekre vonatkoztak, a nemzet egésze képviselőjének tekintett országgyűléssel kívánt jogérvónyt biztosítani, nehogy a törvényesség megsértése miatt, vagy annak ürügyén a vezetőrétegek olyan méretekben hagyják oda a forradalmat, amely mellett már a harc folytatásának lehetősége válik kérdésessé. A vereség után már a diadalmas Habsburg-kormányzatnak kellett a feudális maradványok kérdésével szembenéznie. Ahhoz, hogy megoldásánál nem a magyar forradalomnak, illetőleg a forradalom balszárnyának elképzeléseit érvényesíti majd, kétség sem férhetett. És valóban: piros betűkkel nem a centralizáló neoabszolutizmus, hanem 1848 forradalma írta be magát a magyarországi parasztság történetébe. A nemzetiségek és a forradalom kölcsönviszonyáról Kovács Endre, a Történettudományi Intézet osztályvezetője, a történettudományok doktora tartott előadást. Az 1848—49. évi magyar forradalom és a monarchiabeli nemzetiségek viszonyának a kérdése a historiográfia szüntelenül visszatérő problémái között foglal helyet. A nemzetiségi kérdés a maga megoldatlanságával folytonosan figyelmeztetett 1848—49-re, amikor a magyarság és a vele együtt élő népek ellentétei elkeseredett fegyveres harcokhoz vezettek. A nacionalista történetírás hosszú időn át minden oldalon igyekezett érveket meríteni 1848—49-ből a saját vélt igaza számára. 1848 — ideológiai fegyver lett. A magyar polgári historiográfia magától a forradalmi nemzedéktől örökölte — mondhatni készen kapta — érveit ós egész szemléletét. A két háború közötti hivatalos magyar történetírás sem ismerte el, hogy a nemzetiségeknek jogos igényeik lettek volna, nem hibáztatta a forradalom vezetőit, a felelősséget kizárólag a nemzetiségi „izgatókra" hárította. Egyes fiatalabb történészek írásaiban azonban már 1945 előtt kezdett kirajzolódni a tárgyilagosabb szemlélet, jelentős forráspublikáeiók láttak napvilágot, amelyek hozzájárultak bizonyos egyoldalúságok leküzdéséhez. A nem-magyar népek történetírása is kész sémákhoz igazodott. A konfliktus okait kizárólag a magyar uralkodó osztály vezetőiben kereste, ezek nacionalista fellépésével magyarázta a bekövetkezett eseményeket. A nemzetiségi történetírásban tovább éltek az 1848—49. évi nemzedék jelszavai; 16 Századok 1974/2.