Századok – 1974

Krónika - Tudományos emlékülés az 1848-as magyar forradalom 125. évfordulójának tiszteletére (Gergely András) 553/II

KRÓNIKA 559 azt a címzést, amivel a polgári jogegyenlőség következetes hívei a rendi különbségtevésben gyökerező eltérő címhasználatot a gyakorlatban ténylegesen is felváltották. Az 1848-as törvénykönyv sok tekintetben kompromisszív alkotás volt. Kétségtelen, hogy a jobbágyfelszabadító törvényeket megalkotóik jelentős része lezáró jellegűeknek tekintette, s maguk a törvényszövegek csak járulékos elemek vonatkozásában ígérik a törvényhozó munka folytatását, így az erdőhasználat dolgában, az úriszék megszüntetésének folyományaival, ill. a földesúri kártalanítással kapcsolatban. Kétségtelen azonban, hogy a polgári átalakulásnak e fő kérdésében sem tekinthetjük a megalapozást az áprilisi törvényekkel lezártnak, hanem mellőzve a döntésig el nem jutott javaslatokat, hozzájuk kell számítanunk a vonatkozó 1848 őszi országgyűlési határozatokat, mindenekelőtt a szőlődézsma jogszabályjellegű felszámolását, továbbá az ismert 1849. április 19-i kormányzóelnöki rendeletet, többek között az úrbériség fogalmának igen nagy jelentőségű értelmezésével, nem is szólva arról, hogy a feudális alapviszony felszámolásával kapcsolatos kiegészítések integrálását is célozta az a tervezett nagyszabású kodifikációs munkálat, amelynek becikkelyezésére a külső erőszak már nem adott időt. A zsidók jogegyenlősítésének mellőzése 1848 tavaszán ugyancsak a polgári átalakulás megalapozásának sérelmére kötött kompromisszum volt, amit azonban maguk a forradalom vezetői minősítettek ideiglenesnek. Az emancipáció elodázásában a főszerepet valószínűleg a versenytársaik rovására addig élvezett előjogaikat féltő kiváltságos polgároknak és a különböző céhes elemeknek a kormányzat által következetesen elfojtott zavargásai keltette feszültség játszotta. Az 1849. évi, korántsem rögtönzött emancipációs törvény jelentőségét pedig akkor értjük meg igazán, ha figyelembe vesszük, hogy a feltétel nélküli jogegyenlősítés mellett lehetővé kívánta tenni a vegyesházasságot a polgári házasság intézményesítésével, amelyet a dualista parlament csak félévszázados késéssel iktatott törvénybe. 1848-ban a „népképviseletnek" a polgárihoz közelítő érvényesítésére került sor a városok és a rendezett tanácsú községek, illetve a képviselőház vonatkozásában, ettől eltérő megoldásra pedig a megyerendszer reformja kapcsán. 1848. március 28.—április 3. között éles küzdelem játszódott le a polgári municipalista Kossuth és a nemzetiségiek végzetesnek minősített térhódítására is hivatkozó és nem kevéssé ezért a nemesség megyei előjogait fenntartani kívánó vitapartnerei, nem utolsósorban Széchenyi között. Kossuth a leghatározottabban kijelentette, hogy „népképviselet az országgyűlésen és nemesség a megyékben, ezen kettő egymással meg nem fér". A kormányválsággal fenyegető vitát áthidaló kompromisszum eredményeként született törvénycikk még címében is hangsúlyozta, hogy a „megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról" szól, s külön előbeszéde alapfeladattá minősíti a „megyei szerkezetnek" az „alkotmányosság vódbástyáinak a közszabadsággal összhangba hozatalát", azaz „népképviselet alapján rendezését". S csak ennek leszögezése után következik a megyei nemesség előjogait részben továbbéltető intézkedés, olyan közgyűlés egybehívása, ahol az eddig szavazattal bírók személyesen, a többi „lakosok" esak képviselet útján vesznek részt. A cenzusra alapozott „népképviselet" elvének az országgyűlési választási rendszer vonatkozásában gyengéje az volt az egykorú európai polgári parlamentáris normákhoz mérten, hogy fenntartotta azok választójogát, akik „eddig szavazattal bírtak". Ha a volt kiváltságosok arányát a választókon belül az eddigi kutatási eredményeknek megfelelően 25%-ra tesszük, s figyelembe veszszük, hogy többségük cenzusos alapon is választójoghoz jutott volna, a csak hajdani előjogaik alapján választók arányát minden bizonnyal 10%-nál is alacsonyabbra becsülhetjük. Mérsékelt jelentőségű hányad volt ez ugyan, de a polgári értelemben vett politikai jogegyenlőség sérelme így is sérelem marad. Ebben a vonatkozásban mutatkozik meg a leginkább Kossuthéknak az áttörés érdekében nélkülözhetetlennek ítélt derékhad mozgatását biztosító kompromisszív politikája. Az 1848-as törvénykönyv a népszuverenitást polgári értelemben érvényesítve a törvényhozó és végrehajtó hatalom viszonyának szabályozása, a felségjogok korlátozása, az abszolutisztikus kormányzás jogi lehetetlenítése ós a kormányfelelősség biztosítása terén a legfejlettebb egykorú európai alkotmányok szintjén tett eleget a polgári alkotmányos monarchiák legkörültekintőbben fogalmazott alkotmányos követelményeinek. S hogy e vonatkozásban korántsem csupán a Habsburg-uralkodóval szembeni bizalmatlanság, ill. a nemzeti-közjogi biztosítékok megszerzésének igénye játszott meghatározó szerepet, hanem a polgári alkotmányos államberendezkedés normatívái általában is, azt nagyon világosan mutatják a szakítás utáni fejlemények. Kossuth, aki a végnapig a parlamentre támaszkodva közdött a saját parlamentjót, a kremsierit, katonai erővel feloszlató Habsburg-hatalom ellen, 1849. május 2-án elfogadta kormányzóelnöki jogkörének törvényes határozatba foglalt szabályozását, amely leszögezte a kormányzóelnök, tehát az államfő felelősségét, a parlamentre ruházta a működésével kapcsolatos felségjogokat, sőt azt is kimondta, hogy az államfő teljes érvénnyel hadat nem üzenhet, békét, szövet-