Századok – 1974

Krónika - Tudományos emlékülés az 1848-as magyar forradalom 125. évfordulójának tiszteletére (Gergely András) 553/II

KRÓNIKA 567 hogy a marxista — vagy marxista igényű — közép-kelet-európai történetírásban e kérdésben élesen eltérő nézetek ütköznek össze. Nem szabad végérvényesen megoldottnak tekintenünk e kérdést azzal, hogy a nemzeti igények és a haladás ügyének ténylegesen megvalósult összekapcsolását ha nem is ideáltípusnak, de a lehetőségek legjobbikának tekintjük, s azokat a mozgalmakat, amelyekben a nemzeti törekvések nem harmonizálhattak az egyetemes haladás érdekeivel, eleve elhibázottnak tartjuk. Az analízis, az egyes érdekek és eszmék saját gyökerükig hatoló vizsgálata e téren már eddig is olyan eredményeket hozott, amelyek határainkon túli marxista kollégáink körében is méltánylásra találtak. Ugyanakkor az analízis csak ténylegesen divergáló irányokat különíthet el. Metafizikus különbségtevés lenne a forradalom győzelme kérdésének és a szabadságharc ügyének szétválasztása, nemcsak azért, mert a szabadságharc a nemzeti függetlenség mellett, és ettől elválaszthatatlanul, a forradalom vívmányainak megőrzéséért folytatott küzdelem volt, hanem azért, mert a néptömegek, sőt a történelem tanúbizonysága szerint a nemzetiségek is csak az önvédelmi harc vállalóitól és folytatóitól remélhették — vagy csikarhatták ki — a forradalom, 1848 demokratikus irányú továbbfejlesztését. Bizonyos illúziók szertefoszlása járulhatott hozzá ahhoz a felismeréshez is, hogy 1848—49-et nem történetünk egyszeri nagy lehetőségének tekintjük, amelyhez a reformkor csak előkészítő-érlelő esztendőivel járul hozzá; sőt ma már azt is látjuk, hogy bukásában valójában nem szűkítette oly korlátlanul történelmünk újabbkori mozgásterét. Egyre inkább elfogadottá válik, hogy 1848 — 49 nemcsak korszakhatár, hanem a következetes polgári átalakulásért folytatott XIX. századi — sőt századunkra is áthúzódó — sokszálú eszmei-politikai küzdelem csomópontja, amelybe nemcsak az előző évtizedekből vezetnek szálak, hanem a következők megismeréséhez is innen kiindulva találhatunk Ariadné-fonalat, — fejezte be megnyitóját Pach Zsigmond Pál, majd ismertette a tanácskozás menetét s átadta a szót az ülésszak előadóinak. Elsőként Spira György, a Történettudományi Intézet főmunkatársa, a történettudományok kandidátusa tartott előadást Negyvennyolc mai szemmel címen. Napjaink 1848-ra vonatkozó történeti konstrukcióinak elemzése kapcsán bemutatta a forradalom (a polgári átalakulás) és a szabadságharc (a Habsburg-ellenes harc) ügyének szerves, szétválaszthatatlan egybefonódását. Kétségtelen ugyan, hogy bizonyos alapvető változtatásokat a győzelmes ellenforradalom sem szüntetett meg, s ahhoz, hogy Magyarország túljusson a feudalizmus és a kapitalizmus között húzódó vízválasztón, elegendő volt az úrbéres viszonyok felszámolása és a törvény előtti egyenlőség bevezetése is. Ahhoz azonban, hogy az ország ne csupán rálépjen a tőkés fejlődés útjára, hanem ezen az úton azután gyorsan és egyre gyorsabban előre is haladjon, igenis szükség volt többek között arra is, hogy az ország kormányzata meglehetősen elkülönüljön Ausztriáétól s hogy a kormányzati hatalom — vagy legalább is lényeges része — Magyarországon olyan rétegek képviselőinek kezébe kerüljön, amelyek nem a birodalom általánosságban vett tőkés fejlődésének, hanem sajátlagosan Magyarország tőkés fejlődósének minél gyorsabb kibontakoztatásában voltak érdekeltek. Érre, a magyarországi kormányzati hatalom átvételére pedig 1848-ban nem volt békés lehetőség, mert bár a magyar forradalom táborán belül 1848-ban nem mindenki idegenkedett a kölcsönös engedményeken alapuló megegyezés gondolatától, a bécsi uralkodó köröknek viszont akkor még valamennyi csoportjából teljességgel hiányzott a megegyezésre való készség, s eszerint a kölcsönös engedményeken alapuló megegyezés lehetőségének hiányában elkerülhetetlen volt a szabadságharc megvívása. Vagyis a tények azokat igazolják, akik — mint például a Batthyány-kormány tagjai közül Kossuth — ekkor már vajmi kevés reményt fűztek a békés megoldáshoz, s már nagyban számoltak a fegyveres erőpróba eshetőségével is, s még inkább azokat — mint a forradalom radikálisainak legtöbbjét is —, akik kezdettől fogva teljesen elképzelhetetlennek tartották a békés megoldást, s ezért bizonyosra vették, hogy a szó előbb-utóbb a fegyvereké lesz. A konfliktus kitörésének időpontját pedig nem a magyar kormány tárgyalóképessége vagy taktikai ügyessége határozta meg, hanem az ellenforradalom fegyveres ereje Magyarország elleni összpontosításának lehetősége. A valóságban tehát a Batthyány-kormány, amint megegyezést kereső politikájával nemcsak örök időkre elhárítani, de még csak késleltetni sem tudta az ellenforradalom Magyarország elleni fegyveres rohamát, úgy a tárgyalások fonalának esetleges elejtésével sem idézte volna fel az ellenforradalom gyorsabb színrelépésének veszélyét: az ellenforradalmi támadás — bármilyen politikát is folytat a Batthyánykormány — ősszel mindenképpen meg kellett hogy induljon, a nyár vége előtt viszont semmiképpen sem indulhatott meg, s e szerint a magyar forradalom azt a szeptemberig terjedő haladékot, amelyet állásainak megerősítésére kapott a történelemtől, nem a Batthyány-kormány megegyezést kereső politikájának, hanem egyedül az ellenforradalom készületlenségének köszönhette. A helyzetet a magyar forradalom táborán belül 1848 tavaszán nem azok értelmezték helyesen, akik az udvar szinlelt engedékenységét őszin-