Századok – 1974

Krónika - Tudományos emlékülés az 1848-as magyar forradalom 125. évfordulójának tiszteletére (Gergely András) 553/II

556 KRÓNIKA tónek ós örökre szólónak gondolták, hanem akik abból indultak ki, hogy az udvari köröknek ellenforradalmi szervezkedésre már a magyar forradalom márciusi vívmányai is elegendő okot adtak, akik tehát teljesen — vagy legalább majdnem — bizonyosra vették, hogy az ellenforradalom, mihelyt kellőképpen felkészültnek érzi majd magát, mindjárt támadni fog, s akik ezért azt vallották, hogy nem alkudozni kell Béccsel, hanem fegyverkezni. Batthyány és az őt követő liberálisok esetében akkor járunk el helyesen, ha illúzióikat is, odaadásukat is egyaránt megvilágítjuk, s rámutatunk arra, hogy nagyrészt még illúzióik is a polgári átalakulás ügyének féltéséből fakadtak, s hogy pályájuk 1848 tavaszán érte el a maga tetőzésót, s e márciusinál magasabb szintre már nem tudott emelkedni. Ha a megegyezést keresők idealizálásával Kossuthot marasztalják el, ez éppúgy egyoldalúsághoz vezet, mint ha a radikálisok lekicsinylése vagy a velük kötött szövetség problémamentes beállítása következtében Kossuth alakjának idealizálására történnek kísérletek. Spira György a továbbiakban kitért a forradalmi baloldal történelmi szerepének értékelésére is. A radikálisok, akik a forradalom első hónapjaiban a forradalmi választmányok keretei között még hatalmi állások birtokában voltak, ezekről az állásokról nyomban a Batthyány-kormány hivatalba lépése után lemondottak — s éppen a forradalom jövője iránti felelősségérzettől vezettetve, azért, hogy elejét vegyék a forradalom táborán belüli esetleges meghasonlásnak és a liberális nemesség jobbratolódásának. Amikor 1848 szeptemberében a baloldalnak módja nyílott arra, hogy a hatalmat a pesti tömegek segítségével kisajátítsa, a radikálisok nem éltek ezzel a lehetőséggel, hanem csupán azért harcoltak, hogy az ország kormányrúdja most egy Kossuth vezetésével létrehozandó liberálisradikális koalició kezébe menjen át, azaz ekkor már valóban azért harcoltak, hogy egy a letépettnél határozottabb vonalvezetésű kormányt segítsenek hatalomra —ennek kedvéért mindent meg is tettek, érdekeiket alárendelték a minél tartósabb ellenállás megszervezéséhez fűződő országos érdeknek. A magyar forradalom radikálisai nem meggondolatlan „előresietők", mert igaz ugyan, hogy a kossuthinál radikálisabb politika érvényre juttatásának 1848 — 49-ben hiányoztak a feltételei, de azt is látnunk kell, hogy a kossuthi politika érvényre juttatásának viszont elengedhetetlen feltétele volt egy minél radikálisabb irányzat megléte, s az a nyomás, amelyet képviselői gyakoroltak a Kossuthnál mérsékeltebbekre. Összegezve a részkérdések és irányzatok eltérő megítélése okainak feltárását, Spira György előadásának befejező részében kifejtette, hogy negyvennyolc egésze történelmi helyének megítélésében csak akkor járhatunk el helyesen, ha a forradalomnak csak azokat az eredményeit vesszük számba, amelyeket a győztes ellenforradalomnak sem sikerült — vagy csak átmenetileg sikerült — elvitatnia, s amelyeket azután hosszabb távra az 1867-i rendezés rögzített, A forradalom egykori harcosai közül 1867-ben joggal érezhették magukat sokan a kiegyezést megkötő kortársak által rászedetteknek, amikor a kiegyezés művét 1848 márciusának ragyogó teljesítményével vetették egybe, a múltat higgadtan faggató történetkutató azonban az 1867-ben kialakult állapotokat nemcsak az 1849 augusztusa után kialakultakhoz nem mérheti, de nem mérheti az 1848 tavaszán kialakultakhoz sem, hanem kizárólag az 1848 előtti állapotokkal vetheti egybe őket. Világosabbá tehetjük a negyvennyolcas fordulat jelentőségót, ha az 1867-i rendezést nem a forradalom egyszerű tagadásaként, hanem az egymást tagadó forradalmi és ellenforradalmi erők harcának eredőjeként mutatjuk be, s ha megmutatjuk, hogy a forradalom előtti viszonyokat az 1867-ben tető alá hozott berendezkedés is számottevően felülmúlta. Ahhoz azonban, hogy világossá tegyük a negyvennyolcas forradalomnak az újkori magyar fejlődésben elfoglalt helyét, nemcsak az 1867-i rendezés lekicsinylését kell kerülnünk, hanem az 1867-i rendezés felmagasztalását is.Mert vitathatatlan, hogy a negyvennyolcas forradalom azokkal a vívmányaival, amelyeket az 1849-ben felülkerekedett ellenforradalom sem tudott semmivé tenni s amelyeket azután 1867 rögzített, Magyarországot egyszersmindenkorra átlendítette a feudalizmus és a kapitalizmus vízválasztóján. De az is vitathatatlan, hogy a feudális rend valamennyi alkotóelemének felszámolásához már elégtelenek voltak ezek a vívmányok. A Habsburg-birodalom válságának megoldására a forradalom nyomában következő 1867-i rendezés sem volt képes, ennek a krónikus válságnak csak a birodalom felbomlása vethetett véget. Katus László, a Történettudományi Intézet főmunkatársa, a történettudományok kandidátusa előadásában annak elemzésével foglalkozott, hogy mi volt A forradalom helye Magyarország gazdasági fejlődésében. A polgári forradalom módja és kimenetele milyen mértékben befolyásolja — tette fel a kérdést —, s minden országban és időben egyenlő mértékben befolyásolja-e a gazdasági átalakulás hosszútávú folyamatát, s főleg annak végkifejletét; hogyan határozza meg — s meghatározza-e — a kialakuló ipargazdaság szerkezetét, jellegét és fejlettségi szintjét ? Függetlenül attól, hogy a polgári átalakulás forradalom vagy felülről végrehajtott