Századok – 1974
Történeti irodalom - Balogh István: A cívisek világa (Ism. Dóka Klára) 517/II
618 TÖRTÉNETI IRODALOM 530 sági területeivel ellentétben a kézművesség a XVI—XVII. században nem veszített jelentőségéből, a céhek is megmaradtak. A város leggazdagabb polgárai a kereskedők voltak. Széles külföldi kapcsolatokkal rendelkeztek, kiváltságleveleket szereztek az uralkodóktól a város számára, és eljuttatták Debrecenbe a Nyugat kultúráját, a reformáció eszméit is. A puritanizmust és eleve elrendelést hirdető kálvini reformáció a sok vészt átélt városban megfelelő talajra talált. A XVII. század végén a számszerűen jelentős, viszonylag gazdag, kulturális autonómiával rendelkező debreceni lakosság a magyar polgárság legjelentősebb képviselője volt. A debreceni életforma kialakulásának harmadik mozzanata — a szerző szerint — a város XVIII. század története folyamán kialakult, „meg nem szűnő készenléti állapot" volt. Ebben a században jelentős változások következtek be Debrecen gazdasági és társadalmi szervezetében. 1774-ben a földközösséget megsemmisítették, a háztulajdonosok a belső telek arányában részesültek a szántóból és legelőből. Ekkor alakult ki a határ sajátos szerkezete, amely belső telkekből, szőlőkből, város alatti legelőkből, szántókból és külső legelőkből állt. A mezőgazdasági üzem és lakóház elvált egymástól, kialakult a tanyás gazdálkodás első formája. Földterülethez jutottak — házuk után — a kézművesek is, akik műhelyük kibővítése helyett a mezőgazdaság felé fordultak. A megmerevedett céhes szervezet fejlődésgátló hatása egyre jobban érvényesült. A kereskedelem jelentősége csökkent, mivel az osztrák vámpolitika elvágta a kereskedők külföldi kapcsolatait. Erősödött a rendiség és az államhatalom nyomása. A Habsburgok ellenreformációt kezdeményeztek. A debreceni polgárság törekedett a meglévő értékek megőrzésére, kultúrája, életfelfogása konzervatívvá vált. Ekkor alakult ki az irodalomban a debreceniségről alkotott kép, amely a szerző megítélése szerint sokkal negatívabb, mint az a valóságban volt. A munka második része a cívis társadalom kapitalizmuskori, 1849 utáni átalakulását vizsgálja. Megállapítja, hogy a kapitalista fejlődéssel a város nem tudott lépést tartani. A kelet-nyugati áruforgalom — Debrecen megkerülésével — az Erdélyt Pesttel összekötő vasutakon bonyolódott le, így a helyi vásárokon csak a környékbeli termelők árui cseréltek gazdát. A gazdasági megtorpanás elősegítette a hagyományos életforma konzerválását. A szerző felvonultatja a hagyományokat őrző cívis társadalom jellegzetes alakjait: a gyáralapító úttörőket, a céhek felbomlása után ipartársulatokba szerveződött kézműveseket, a piaci élelmiszerárusokat, talyigásokat. A cívisek legszélesebb rétege paraszttá lett. Az Alföld többi városához hasonlóan a tanya hosszabb időre lakóhellyé vált, a gazdák egy része csak a város külső részén tudott házat tartani, vagy nem is lett városlakóvá. Egészen a pusztán éltek a pásztorok, gulyások, juhászok népes csoportjai. A századfordulótól a korábbi cívis lakosság beolvadt a kapitalista fejlődés következtében kialakult városi társadalomba. A hagyomány képviselőit az agrárkötődés különböztette meg a város többi lakójától. A régi cívisek földművelő és iparos utódai egyre inkább kiszorultak a városvezetésből. A betelepedő idegenek új kultúrát hoztak, nem olvadtak be az őslakosságba, hanem egyre mkább furcsaságnak tekintették azok életmódját, családi és közösségi szokásait. A szerző által megrajzolt kép elsősorban Debrecen mezőgazdasági kultúrájáról, hagyományairól, a lakosság életmódjáról nyújt sokat. Üj megvilágításba helyezi — korábbi munkájához hasonlóan — a debreceniség kérdését, illetve a városról az irodalomban kialakított képet. Megállapításaival kapcsolatban két probléma vetődik fel. Az egyik a debreceni kézműipar, a másik a debreceni polgárság és a magyar városfejlődés viszonyának megítélésével kapcsolatos. A szerző azt állítja, hogy a XV. századi céhlevelekben csírájában benne volt mindaz, „ami a múlt század közepéig a város legjelentékenyebb, időnként legnépesebb iparos rétegének gondolkodását jellemezte" (27. old.). Véleményünk szerint nem volt ilyen nagy kontinuitás. A céhes szervezet Debrecenben is — mint az ország más területein — átalakult, elvesztette korábbi jelentőségét. A hatósági rendelkezések következtében lemondott a tagok feletti bíráskodásról, a termelés irányításáról, nem volt munkaszervezési forma. A XIX. század elején az új igények következtében kialakult — a többi szabad királyi városhoz képest jelentős számú — céhes szervezet felépítésében, szabályaiban már az 1813-ban bevezetett reformokat követte, csak külsőségeiben őrizte meg a hagyományokat. Az ipartársulatok mellett alakuló vásárcsarnokok és egyéb szervezetek már inkább a kapitalista fejlődés termékeinek, mintsem a céhes munkaszervezetek utódjainak tekinthetők. A szerző többször hangsúlyozza, hogy a debreceni cívis társadalom „tömegénél és jellegénél fogva a magyar polgár mintatípusa volt" (131. old.). Még „а XIX. század elején — két évtizedig — úgy látszott, hogy a magyar társadalom és a nemzeti kultúra mintaképe lesz" (297. old.). Véleményünk szerint a debreceni polgár legfeljebb a XVIII. század közepéig lehetett mintakép. Bár a városban a polgári forradalomig volt bizonyos fejlődés, a konzervatívvá vált életforma csak a XIX. század közepére alakult ki, de ez a növekedés