Századok – 1974

Történeti irodalom - Gergely András: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása (Ism. Szabad György) 495/II

TÖRTÉNETI IRODALOM 497 mérten alighanem az adott vonatkozásban is némi többlet munkált. Tudatában a francia forradalom és a napóleoni háborúk történéseinek jellegzetes visszahatásaként a felvilágosult abszolutista uralkodók hajdani igénye a „népboldogítás" kizárólagosságára szinte a történelmi tapasztalat által igazolt tételként rögződött, tehát megúj ult formában. Halász Gábor a naplóbejegyzésben a reform „romantikus egyszerűsítéssel" festett „idilli elképzelését" látta, amit azzal a hozzátétellel találunk igaznak, hogy Széchenyi látásába már bele vetült a romantikus Novalis rettegő felismerése is: „a káosz szeme átvilágít a rend fátyolán". Halász Gábor az idézett megnyilatkozás kapcsán Széchenyi hamarosan szétfoszló ábrándjáról beszélt, mi úgy véljük, hogy abban a majdani politikus tudatvilágának olyan pszichikai forrásokból is táplálkozó elemei mutatkoznak, amelyek már korán hozzájárultak béklyózó félelemérzéseihez (milyen következményekkel jár a politikai cselekvés?), és nagy erővel jelentkeztek — természetesen sokkal bonyolultabb képletben — minden későbbi válsága idején. A felelősségtudattól is ösztökélten, a haladás elkötelezettjeként annyi habozást legyűrve fellépő Széchenyi emberi tragédiájának nevezetes elemévé vált, hogy a politika kevesek által való monopolizálásához egy olyan korban ragaszkodott, amelyben a politikai cselekvés lehetőségének kiváltságként őrzését a nemzetközi és a hazai viszonyok között is mind egyértelműbben zsákmányolták ki a retrográd célú politikai erők. Amint azt Gergely András kitűnően érzékelteti, Széchenyi haladó politikai programjának realizálását is akarva-akaratlan veszélyeztette, ill. mind több ellentmondással terhelte azáltal, hogy végrehajtását az illúziói szerint arra egyedül alkalmasnak és ugyanakkor megnyerhetőnek ítélt erők kiváltságává kívánta tenni, tegyük hozzá, ami egyoldalú politikai elköteleződésének — egyéb tényezőket most mellőzve — egyik magyarázója és bizonyos fokig morális mentsége is volt: egyedül azokra merte bízni. Haladó törekvései ilyen módon való érvényesítésének irrealitását fokozta, hogy a Goethe által felidézett szituációval ellentétben már potenciális lehetősége sem volt annak, hogy a feledékeny bűvészinas helyett a segítségül hívott mester mondja ki a varázsigét, hiszen — a társadalmi erők korábban nem ismert öntudatra ébredése folytán — minden varázsigének megtört a hatalma. A politikában a „kevesek" uralmának immár visszavonhatatlanul az erőszakra támaszkodó önkény lett az adekvát formája. A bűvös körből hazai egykorú körülményeink között az a reformellenzék talált rá a kivezető útra, amely Széchenyi erőfeszítéseinek legjavát a maga programjába integrálva felismerte, hogy a nép „pártolásának" helyébe — amint azt Kölcsey olyan szépen fogalmazta — az „együtt küzdés" követelménye lépett, és az általa is rettegett „anarchiát" elkerülhetővé nem az átalakulással kapcsolatos teendők politikai monopolizálása, hanem a polgárosodás közérdekű voltának a lehető legszélesebb körű elfogadtatása teheti csupán. Az elmondottak — a finom elemzések itt fel sem idézhető egész sorának igenlése mellett — messzemenően erősítik egyetértésünket Gergely András megállapításával: Széchenyi „eszméi minden nagyságuk és zsenialitásuk ellenére sem voltak megvalósíthatók. A program újrafogalmazására volt szükség. (S csaknem Széchenyivel egyidőben, de megoldásaikban, s főleg a megvalósítás következetességében már jelentősen Széchenyi előtt járva adnak a magyarság számára új programot Wesselényi, Kölcsey és Kossuth.)" Azaz Gergely András elemzése azt a felismerést erősíti, hogy Széchenyi eszközei csak a polgári átalakuláshoz vezető út megnyitásának nagy történelmi tettéhez és nem megépítésének követelményeihez bizonyultak elégségeseknek. Az igen értékes tanulmány nemcsak történészt avat, hanem annak is bizonyságtevője, mennyire indokolt a Széchenyi-életmű teljes feldolgozása és mennyire valós — a könyvtárnyi Széchenyi-irodalom ellenére — a lényeges újatmondás lehetősége. Gergely Andrást zálogadó kitűnő munkája egyértelműen érdemesíti erre a nagy feladatra. SZABAD GYÖRGY TÓTH ISTVÁN: A NEMZETI PARASZTPÁRT TÖRTÉNETE 1944—1948 (Budapest, Kossuth Könyvkiadó. 1972. 323 1.) 1939 június végén a népi írók legjobbjainak — a politikai harcot is bátran vállalók — mozgalma révén megalakult a Nemzeti Parasztpárt, a magyar parasztság forradalmi-demokratikus pártja. Ezzel annyi próbálkozás után létrejött az a magyar parasztpárt, amely felé az első lépéseket — a XIX. és XX. század fordulóján — Várkonyi István, Szántó Kovács János és Áchim András tették meg. 12 Századok 1974/2.