Századok – 1974

Elméleti és módszertani kérdések - A Magyar Országgyűlési Emlékek sorozat 1607–1790 közti részének szerkesztési és forrásközlési szabályzata 436/II

446 А MOE FOltRÁSKI ADÁSI SZABÁLYZATA határmegállapítás mesterséges, hiszen az átmenet nem történt máról-holnapra, 1700- 1730 közt a szerkesztő megítélésétől függ, hogy (az írások jellegének megfelelően) melyik eljárást alkalmazza. A XVII. században, amikor tehát a kéziratban és nyomtatványokban található ékezetek az ejtés rövidségét, vagy hosszúságát illetően nem irányadók, az i és ü hangot — függetlenül attól, hogy a kézirat milyen alakban közli — mindig rövidnek írjuk fiésü). Olyan kivételes esetben viszont mindkettőre kirakjuk a hosszú ékezetet, amikor a rövid és hosszú közti eltérés értelmi különbséget takar (pl. hűti, értsd: hite, és hűti, lehűti ; meghitt, értsd: bizalmas, és meghitt, értsd: meghívott stb.; vagy ha az ü az о helyett áll (pl. ű fölsége; fű ember stb.). A rövid vagy hosszú ó-t és ő-t ejtés szerint alkalmazzuk (tehát tekintet nélkül az esetlegesen előforduló o, ó, ő vagy ö stb. ékezetekre), ugyanígy az a—á, e—é betűt is, jóllehet a XVII. század elején az á és az é jelzése nem használatos még. Kétséges esetekben mindig a rövid hangzó mellett maradjunk; egyébként félreértés már azért sem lehet, mert nyilvánvaló, hogy a szöveg hosszú és rövid magánhangzói közti minden megkülönböztetés a szerkesztőtől származik. A XVIII. században a magánhangzók hosszúságának vagy rövidségének jelzésében a kéziratot követjük. (Az esetleges kivételekre ld. a följebb mondottakat. ) Fokozottan ügyelni kell azonban a kéziratnak e vonatkozásában tapasztalható általános jellegére, s azt kell rögzíteni, vagyis a kézirat következetlenségeit (lefelejtett vagy eltévesztett ékezetek) lehetőleg ki kell küszöbölni. A mássalhangzóknál minden, föltehetően kiejtést őrző betű megtartandó. Megtartjuk tehát a magánhangzó után kettőzött mássalhangzókat olyan esetben is, ha ejtésük vitás (pl. melly, hattalmas stb.). Nem összetett szavakban és nem ragok esetében a mássalhangzó után következő kettőzött mássalhangzóból, mivel ezt kiejteni úgysem lehet, sőt esetleg értelmi félreértést is okozhat, a fölöslegeset elhagyjuk (pl. mosttan = mostan; házbba = házba). Ugyanígy elhagyjuk a már akkor sem hangzó h betűt a t, g és d betűk után (pl. harmath = harmat; görögh = görög; zöldh = zöld stb.). A cz-1, ha cs értékben fordul elő, cs-vel (pl. czuez = csúcs), egyébként c-vel kell átírni (czicza = cica). Mássalhangzót megváltoztatni, kihagyni vagy beszúrni csak abban az esetben szabad, ha a szó mai írása megegyezik az egykori fonetikus írás ejtésével (pl. aggyon = adjon; montam = mondtam; kültem = küldtem; fonnyon = fonjon; maraggy = maradj; harmaccor = harmadszor stb.), ilyen esetekben az átírás kötelező. Vitatható ejtés esetén az eredeti helyesírást meghagyjuk (pl. ifiu, illetve ifjú stb.). A szövegben alkalmazott rövidítéseknél, ha a rövidítés a szó alanyesetbeli alakjának utolsó betűjét is tartalmazza, a rövidítés után pontot nem teszünk (pl. Ft = forint); ebben az esetben a ragot minden jel nélkül összeírjuk a rövidítéssel (pl. Ftnak, Ftot stb.). Ha a rövidítés a szó kezdőbetűjéből (kezdőbetűiből) áll, kötőjellel kapcsoljuk a ragot. A pont ebben az esetben kiesik (pl. gr. = gróf; gr-nak stb.). (A helyesírásra ld. a 2. sz. függeléket; a rövidítésekre ld. a 3. sz. függeléket. )