Századok – 1974

Elméleti és módszertani kérdések - A Magyar Országgyűlési Emlékek sorozat 1607–1790 közti részének szerkesztési és forrásközlési szabályzata 436/II

447 А MOE FOltRÁSKI ADÁSI SZABÁLYZATA b) LATIN nyelvű szövegeknél Nagy kezdőbetűt használunk a mondat elején, kettőspontot követő idézőjel után, tulajdonnevekben, az ünnepek és a hónapok nevében, a népnevekben és a megszólításban (továbbá a rövidítésekben, pl. S. Ser. stb.). A népnévből alakított mellékneveket kis kezdőbetűvel (pl. gens hungara, jugum turcicum stb.), a helynévből képzett mellékneveket viszont nagy kezdőbetűvel írjuk (pl. Cassoviensis). Nagy kezdőbetűvel írjuk az uralkodó által használt többesszám első személyű névmást (pl. et Nobis), valamint az intézmények nevét (ha több szóból áll, mindegyiket, pl. Cancellaria Aulica; Tabula Regia Judiciaria stb.). A szöveg közlésében mindig a humanista helyesírást használjuk. Az u- és V, továbbá az i és j betűt a kiejtésnek megfelelően alkalmazzuk. Az y-t, ha két i helyett áll, átírjuk, minden más esetben meghagyjuk (pl. inclytus). Meghagyjuk a szokásos írásmódtól eltérő, de a hazai kiejtésre jellemző sajátosságokat is (pl. literae, ehelyett litterae; moeror és maeror stb.). Az eredetileg több szóból rövidítésszerűen összevont, de már önálló főnévvé lett szavakat meghagyjuk eredeti alakjukban (pl. judlium, incattus stb.). A szöveg rövidítéseit feloldjuk. Az általunk egységesen alkalmazott szórövidítéseknél, ha a rövidítés a szó első betűjéből (betűiből) áll, a szó alanyesetéhez járuló ragokat, teljes szótag kiírásával, félsorral emeljük (pl. Sam Mte

m

; SStuu

m

et OOnum

stb.). A ragozott rövidítés után nem teszünk pontot (pl. S. regia Mte

). Nyomtatásban az emelt szótag kisebb, de ugyancsak álló betűvel szedendő. (A helyesírásra ld. a 2. sz. függeléket; a rövidítésekre ld. a 3. sz. függeléket.) c) NÉMET nyelvű szövegeknél A gótbetűs szövegeket átírjuk latin betűre. XVII. századi szövegeknél, a kor gyakorlatának megfelelően, a főneveket mindig kis kezdőbetűvel írjuk. A XVIII. században a nagy kezdőbetűt a mai helyesírás szabályai szerint alkalmazzuk, tehát a főneveket nagy kezdőbetűvel írjuk, viszont tulajdonnévből képzett mellékneveknél kis kezdőbetűt alkalmazunk. A szövegben előforduló nem germanizált latin, francia stb. főneveknél (amelyeket írójuk többnyire latin betűvel írt le) a kis kezdőbetűt a XVIII. századi szövegekben is meghagyjuk. (Ezekre egyébként is az illető nyelv helyesírási szabályai az irányadók.) A szavak egybe- és különírásánál a mai szabályok szerint járunk el. Az ö-nek és ít-nek ejtett oe illetve ue helyett ö és ü írandó. Az ejtés hosszúságát jelző — a XVII. században egyébként már alig-alig használt — magánhangzók fölé írt e, i, а, о, и mindig meghagyandó, illetve nyomtatásban, technikai okokból, nem a betű fölé, hanem kisebb betűtípussal, félsorral fölemelve, mellé szedendő (pl. gu°t; kuenig stb.). Az w-nak az n-től való megkülönböztetésére használt jelet elhagyjuk. Az у mindig megmarad y-nak (kivéve, ha két i helyett áll). Ugyanígy megmarad az i és az ie változtatás nélkül (pl. siben vagy sieben)-, egyetlen kivétel: a wider-1 és a wieder-1 értelem szerint írjuk. Meghagyjuk az e-t abban az esetben is, ha nyújtást fejez ki, s ezt a nyújtást ma h betoldásával jelöljük (pl. ier = ihr ; ien = ihn stb.). Az i-t általában sohasem írjuk át j-nek, mert