Századok – 1974

Tanulmányok - Szabó Miklós: Új vonások a századfordulói magyar konzervatív politikai gondolkodásban 3/I

40 SZABÓ MIKLÓS fejlettebb nyugati országok hasonló jelenségeit. Ezt a kilencvenes évek parasztagrárproletár mozgalmai az uralkodó osztályok minden részének élesen tudatába vésték, a burzsoáziának is, amelyet nem érintett közvetlenül. A liberalizmus virágkorának vége. A magyar nagyburzsoázia sem alapozza már uralmát ideológiailag a burzsoá evolucionizmusra, a polgári fejlődés szakadatlan előrehaladásának optimista hitére. A burzsoá számára is előnyösnek látszik a dzsentri koncepció társadalmi egyensúly, osztályharmónia szuggeszciója, a dzsentri által termelt és reprezentált nacionalizmus társadalmi kötőereje, melytől várhatják, hogy a kizsákmányolt osztályokra is erős érzelmi hatással vannak. Ha csupán ennek az ideológiának az uralkodó osztályok számára való fontosságát nézzük, már ez is eléggé indokolja, hogy ennek az ideológiának termelő és hordozó rétege ebben az uralmi szituációban jelentős pozíciókat szerezhet magának. De nem csupán az ideológiáról van szó, hanem a néptömegekkel szemben is megbízható úri adminisztrációról. A nagy ipari prosperitás és az előrehaladó kapitalista fejlődés ellenére is a magyar finánctőke politikailag meggyőződéssel konzervatív. Élesen elutasítja, sőt támadja azt a polgári demokratikus alternatívát, amit jelentős értelmiségi polgári erők, a polgári radikális mozgalom képviselnek. A századforduló utáni nagyburzsoázia társadalmilag elzárkózó, exkluzív lefelé. Igyekszik új rétegek társadalmi-politikai emelkedését gátolni, legyenek azok újabb polgári-kispolgári rétegek, vagy a nagyipari munkásság. Ez az alapállás tükröződik a magyar finánctőke fő erőinek makacs ellenállásában az általános választójoggal szemben. A nagyburzsoázia nem újtípusú konzervativizmust képvisel, hanem régi típusú statikus-defenzív konzervatív reagálásmódot; az adott helyzet adott formában való fenntartására irányuló törekvést. A tizes években lényegében ezen az állásponton van az uralkodó osztályok koalíciójának másik fő tényezője, az arisztokrata és nemesi nagybirtok zöme is. Miután megkíséreltük vázlatosan áttekinteni a dzsentri rétegek viszonylagos politikai önállósulásának társadalmi és politikai feltételeit a fő uralkodó osztályok oldaláról, kísérletet teszünk a folyamatot a dzsentri réteg oldaláról is megközelíteni. A réteg politikai önállósodásának folyamatáról beszélünk. Joggal felvethető, vajon a dzsentri réteg a századforduló előtt nem bírt-e politikai önállósággal. Hiszen jól ismert, hogy éppen ez a társadalmi elem volt a szorosan vett magyar politikai vezető réteg. Bizonyos önállósággal természetesen rendelkezett. A függetlenségi pártban, mely elsősorban a dzsentri réteg pártja volt, saját politikai képviselettel is bírt. Ez a párt azonban a kilencvenes évekig a rétegnek csupán kisebbségét képviselte. A volt középnemesi birtokosság zöme a kormánypárt körül tömörült. A rétegnek ez a zöme törekvéseiben nagy mértékben tapadt a főnemesi eredetű nagybirtokos vezetőréteghez. A függetlenségi politikának volt bizonyos arisztokráciaellenes vonatkozása, ezek a velleitások azonban csupán igen közvetetten, a közjogi sérelmek burkában jutottak kifejezésre. A nyolcvanas évek közepétől, az Apponyi-féle mérsékelt ellenzék felléptétől az arisztokrácia jelentős erői is bekapcsolódtak a közjogi ellenzékiségbe, s a kilencvenes évekre a nagy véderővitákat már elsősorban ezek a csoportok irányítják. A függetlenségi politika tehát fokozatosan csökkenő mértékben fejezi ki a dzsenrti rétegnek a fő uralkodó osztályokkal szembeszegezett sajátos rétegtörekvéseit. Az eddig mondottak természetesen kizárólag a dzsentri birtokos réteg politikai mozgására vonatkoznak. A dzsentri elem növekvő jelentőségű rétege azonban, mint láttuk, a hivatalnok és értelmiségi réteg. A századforduló fejleményeinek lényeges új jelensége éppen az a körülmény, hogy ezen fejlemények során ez a hivatalmok-honorácior dzsentri réteg is sok tekintetben önálló