Századok – 1974

Történeti irodalom - Bödy Paul: Joseph Eötvös and the Modernization of Hungary 1840–1870 (Ism. Antall József) 296/I

296 •TÖRTÉNETI IRODALOM PAUL BÖDY: JOSEPH EÖTVÖS AND THE MODERNIZATION OF HUNGARY 1840-1870 (Philadelphia, The American Philosophical Society, 1972. 134 1.) EÖTVÖS JÓZSEF ÉS MAGYARORSZÁG MODERNIZÁLÁSA A Kanadában működő magyar származású amerikai történész több tanulmányban foglalkozott már a liberalizmus eszméinek kialakulásával, a XIX. századi európai politikai gondolkodás fejlődésével, elsősorban Magyarországon. Ennek keretében egy Eötvösről szóló korábbi dolgozatában (Baron Joseph Eötvös and his Critique of Nationalism in Habsburg Monarchy, 1848-—1864. The Historian, 1965. 1. sz.) már jelezte kutatási irányát, a nagy regényíró és államférfi, — a magyar liberalizmus kiemelkedő teoretikusa •— életútjának legnehezebb időszakát téve vizsgálata tárgyává. Ezúttal Eötvös teljes életműve eszmetörténeti vizsgálatára vállalkozott, beillesztve azt az európai liberalizmus széles összefüggéseibe. Bevezetőül az európai liberalizmus és a „szociális romanticizmus" befolyását ismerteti Eötvös személyiségének kialakulásában. Bemutatja a szülői házat, neveltetését, baráti körét, elsősorban Szalay László jogtudós és történetíró gyermekkor óta tartó barátságának hatását. Eötvösnek a magyar reformküzdelmekben (1840—48) játszott szerepét vizsgálva, először a politikai viszonyokat meghatározó tényezőket és fő problémákat -— a feudális állapotokat, a nemesség és jobbágyság viszonyát, a politikai intézményeket, az ország helyzetét a Habsburg-birodalomban, és a feszítő nemzetiségi kérdést, — szembesíti az ország modernizálásáért küzdő liberális politikusok törekvéseivel. A szociális kérdésekben elsősorban „A szegénység Irlandban" c. tanulmányán és a fogházak állapotának a javítására való törekvésén méri le a szerző Eötvös álláspontját. Rámutat a korabeli külföldi szerzők hatására, feltűnik Tocqueville és Sismondi eszméinek befolyása, amelyek már egy előbbre járó „ipari társadalom" liberális társadalomkritikáját közvetíti a még feudálizmus ellen küzdő magyar reformereknek. Talán éppen ezért tekintették doktrinereknek Eötvös körét a kortársak Magyarországon. Eötvös belépése a politikai porondra a negyvenes években éppen a politikai filozófiában megfogalmazódott eszmék megvalósításának a kísérlete volt. A modern, központi, parlamentáris-miniszteriális kormányzás hirdetése az elavult megyerendszerrel szemben „centralista" nevet is adott Eötvös körének. Lényegében költészetében, regényeiben, politikai műveiben ugyanazt a reformprogramot hirdeti a racionális és érzelmi eszközök váltogatásával, és ugyanezt szolgálja közéleti működése. Eötvös programjának fő pontjait — mutat rá Bődy — még a vezető reformpolitikusok is mellőzték. Elsősorban Kossuthtal fennálló nézetkülönbségét emeli ki. A vármegye-reform, a parlamentarizmus, a nevelésügy, a parasztkórdés, a községi és a várospolitika azok a pontjai e programnak, amelyben a centralisták elkülönülése leginkább megmutatkozik. A liberalizmus eszméinek megfelelő politikai modell megtervezésében, a szociális és kulturális politikában, vitathatatlanul a centralista kör jutott a legmesszebbre, aminek következtében a nyugati demokrácia elméletének hirdetőjeként és köz vetítőjeként értékeli Eötvöst a szerző. Ugyanakkor — megítélésünk szerint — halványabb színekkel festi meg a körképben azoknak a portréját, gyengébb eszközökkel ábrázolja azoknak a politikai irányvonalát, akik, mint Kossuth, a közvetlen kormányzati, birodalmi, önállósági (ha még nem is függetlenségi), hatalmi kérdésekben folytatták küzdelmüket és a jobbágyfelszabadítás konkrét követeléseit egyeztették a fórumokon. Pedig éppen a reformpolitika e képviselői — elsősorban Kossuth — vállalkoztak a centralisták programjának legalábbis részleges megvalósítására, amikor a hatalmi viszonyok ezt lehetővé tették. A még legmesszebb tekintők, a nagyobb nemzetközi összefüggéseket tökéletesen ismerők sem állíthatók sohasem egyenrangú alternatívát jelentő erőként a valóságos politikai erőket lényegesen jobban mozgatni tudókkal szemben. Jól mutatja ezt az is, hogy a sajtóban (egyik nagy érdeme a centralistáknak a magas színvonalú publicisztika megteremtésében játszott szerepük) és a politikai életben a Kossuthétól eltérő nézeteket valló centralisták — szerzőnk megfogalmazása szerint is — eszméiknek megvalósulását 1847 után paradox módon egyedül Kossuthtal való együttműködésüktől várhatták. Bődy — nem is alaptalanul — éppen e „kényszerházasságból' vezeti le Eötvös dilemmáját és magatartását 1848 válságos napjaiban. Három témakörben kívánta Bődy hangsúlyozni Eötvös szerepét 1848-ban. Egy új — a Habsburgok és Magyarország között kötendő — államszerződés javaslatának szer-