Századok – 1974

Történeti irodalom - Agárdi Péter: Rendiség és esztétikum (Gyöngyösi István költői világképéhez (Ism. Nagy József Zsigmond) 280/I

281 •TÖRTÉNETI IRODALOM tették költészetét, annak formai és tartalmi elemeit a XIX. század első felének irodalmi közízlésében is. Így vált a „magyar Ovidius" hosszú időre a poétikai szakkönyvek, diákjaikat verselgetni tanító iskolamesterek sokat emlegetett példaképévé. Egyáltalán nem meglepő, hogy csak a múlt század közepétől, a polgári társadalom megerősödésétől kezdve lett nyilvánvaló, hogy a tartós Gyöngyösi hatás nem egyszerűen a mintaszerű verselési technika és a formai bravúr iránti vonzalomból fakad, hanem főként abból, hogy Gyöngyösit ós majd másfélszázaddal későbbi követőit a nemesi ideálok vállalása fűzte egybe. A későfeudális magyar állam hosszú nyomorúsága táplálta a Gyöngyösi költészetével kapcsolatos illúziókat, a nemesi ideálok nála művészi köntösben jelentkező változata éltette őt is, követőit is. Agárdi Péter feldolgozása ezen a felismerésen halad tovább, és a művészet ós társadalom szoros kapcsolatát valló szemléletet következetesen érvényesítve von újabb kiegészítő szempontokat az eddigi kutatások körébe. Elfogadható, megfontolandó és részben vitatható válaszokat ad, oly módon, hogy összefoglalása nyomán a további Gyöngyösi-kutatás más válaszokat adhat ugyan, de nem mellőzheti az általa felvetett kérdéseket. Agárdi szintézisteremtő szándékkal fordul a Gyöngyösi-életműhöz. Ebből kiindulva mérlegeli irodalomtörténész elődeinek szorgalommal, kritikai-filológiai pontossággal vagy hozzá hasonlóan szintetikus szándékkal publikált eredményeit. Feldolgozási szempontjainak megfelelően felmentve érzi magát a filológiai vizsgálódások megtételétől. Valóban, a pozitivista kutatások, különösen pedig Badics Ferenc Gyöngyösi-kiadása óta legfeljebb az utóbbi évtizedek eredményeit szükséges összefoglalnia. A filológiai vizsgálat elhárítása egyezik a szerző alapvetően eszmetörténeti szándékával is. Az eddigi értékelések motívumainak csoportosítása, a Gyöngyösi-historiográfia szinte teljes vázlata mind azt a célt szolgálja, hogy felhívja a figyelmet egy, a szerző szerint alapvető, tévedésre, a Gyöngyösit elsősorban udvari költőként kezelő felfogás ellentmondásaira. A korábbi nézeteket cáfoló és saját álláspontját igazoló eljárása során a szerző rendkívül figyelemreméltó eredményekkel szolgál, ugyanakkor bizonyítási szándéka számos vitatható következtetéshez is juttatja. Az irodalmi mű rendkívül összetetten és nehezen szétválasztható motívumok együttesében jeleníti meg szubjektum és társadalmi környezet kölcsönviszonyát. Agárdi a kölcsönhatás részleteinek tisztázása során a költő műveinek szerkezeti és motívumbeli vizsgálatát elsősorban a művek eszmei utóéletét hangsúlyozva folytatja. Gyöngyösi költészete véleménye szerint azért érdemel különösebb figyelmet, mert a XVII. század utolsó harmadában érvényesülő irodalmi tendenciák közül egyértelműen a köznemesi izléselemeket erősíti fel. Olyannyira jellemzi az a nemesi ideáloknak megfelelő formai és tartalmi építkezés, hogy minden tekintetben a XVIII. század előzménye. Ennek pedig mélyreható társadalmi okai lehetetlenné teszik a Gyöngyösi-életmű korábbi magyarázatainak elfogadását, írja a szerző. Agárdi polémiája a megelőző irodalomtörténeti értékelésekkel — ós különösen a legújabbal, a Kézikönyv Gyöngyösi-ábrázolásával szemben — abban foglalható össze, hogy továbbmenve Trencsényi-Waldapfel Imre illetve Windisch Éva útmutatásain, elveti a Gyöngyösit familiáris költőként kezelő felfogást. Szélesebb társadalmi környezetéből igyekszik magyarázni költészeti megoldásait, a dekoratív allegorizálást, a tartalmi-világképbeli elemeket, mint például a nemesi moralizálást (és nem moralitást), az antikizált hősök kultuszát, valamint a saját kora bírálatának konzervatív, szinte XVIII. századi erdélyi emlékírókat előlegező elemeit. Gyöngyösi müveinek egész szemléleti bázisa kizárja annak feltételezését, vallja Agárdi, hogy csupán passzív, udvari költőről lenne szó, akinek irodalmi és közéleti tevékenysége, ismert pálfordulásai, a familiáris közeg következményei lennének. Ellenkezőleg, a megerősödő köznemesi rendiség privilégiumaira büszke, abból másokat kirekesztő hangsúlyát erősíti fel ez a költészet, a nemesi konszolidáció apologetikus szándékával. Agárdi bizonyító eljárása során átveszi az életmű bevett hármas felosztását, és ebben a kronológiai hosszmetszetben helyezi el a köznemesi apologeta szemléleti bázisát. Az időrend és a tartalmi elemek egymásra vetítése révén egységes fejlődésrajzot ad. ítéletalkotásában irodalomfejlődési és társadalomfejlődési „fővonalak" tekintetbe vételével operál. Ennek megfelelően Gyöngyösi irodalmi ellenpárját, mint Kazinczy óta mindenki, Zrínyi Miklósban találja meg, társadalmilag pedig a középnemesi-rendi törekvések és az idegen abszolutizmus túlkapásai között jelentkező „ideális" lehetőségben, a nemzeti centralizációban, amelynek véghezvivője Zrínyi, az erdélyi fejedelmek vagy II. Rákóczi Ferenc. E kettős mérce alkalmazásának alapját Agárdi szerint az adja, hogy a modern szellemi, irodalmi törekvések természetes szövetségese a modern társadalmi program. Gyöngyösi Zrínyivel szemben a középnemesi rend kompromisszív hajlandóságait, egységes vezetéstől, haladó társadalmi céloktól való idegenkedését képviseli. A szerző vizsgá-