Századok – 1974

Krónika - Tudományos ülésszak a Történettudományi Intézet fennállásának 25. évfordulóján (Pál Lajos) 1313/V-VI

1324 KRÓNIKA gyarmati, vagy mindenesetre nagyon súlyos függőségi viszonyát, amely felfogás azóta túlhaladottá vált. Kiemelte az előadó, hogy ezzel szemben a párt maga is előnytelennek tartotta a birodalom esetleges felbomlását, sőt úgy vélte, hogy a gazdasági közösséget fenn kell tartani, de meg kell szüntetni minden nemzeti diszkriminációt, minden itt élő népnek egyenlő jogokat kell adni. Az ehhez szükséges feltételek közé sorolták a birodalom demokratizálását, s első lépésként az általános választójog kivívását. Az előadó ezután kitért a dualizmus korának szociáldemokráciájával kapcsolatos másik vitatott kérdéskörre, a párt és a parasztság problematikájára. Rámutatott arra, hogy korábban az 1894-es kongresszuson elfogadott agrárhatározatot reformistának, szektásnak minősítették, mert abból indult ki, hogy az agrárkérdés csak a szocialista társadalomban oldható meg. A szociáldemokratáknak ez az álláspontja az akkori nemzetközi munkásmozgalom általánosan elfogadott felfogása volt, amellyel a párt akkori vezetői nem kívántak szembehelyezkedni, s ezért határolta el magát az agrárproletár mozgalmak földosztást követelő programjától. A Várkonyi István vezetésével 1897-ben megalakult Független Szocialista Párt jórészt ezeknek a törekvéseknek adott hangot. Ezt a pártot azonban az egyre jobban elhatalmasodó anarchista vonások rövidesen zsákutcába vitték. E mozgalom bukásáért is jórészt a szociáldemokratákat tette felelőssé korábbi történetírásunk, s e bírálat közben hovatovább Várkonyit tette meg a munkás-paraszt szövetség egyik előfutárának. Valójában azonban, —- hangsúlyozta az előadó —, olyan objektív folyamatok eredményéről van szó, amely a két dolgozó osztály küzdelmének ekkor még szükségszerű elkülönülését eredményezte, de szó sem volt „tudatos árulásról". A századforduló után módosult a párt álláspontja az agrárkérdésben, de a nagybirtokrendszer felszámolásának szükségszerűségét továbbra sem ismerte fel. A szocialista munkásmozgalom fejlődését elemző irodalom az ismertetett területeken túl, számos további kérdésben is előbbrejutott, így a munkásművelődés kérdésében, a szocialista sajtó történetére vonatkozó újabb kutatások területén. Befejezésül Mucsi Ferenc megállapította, hogy az ismertetett új kutatási irányok meg számos kérdésre nem tudnak egyértelmű választ adni — hiszen még fejlődésben, állandó változásban vannak —, de megvannak a feltételei annak, hogy a további erőfeszítések eredményesek legyenek. A következő előadó Hanák Péter kandidátus, a Történettudományi Intézet osztályvezetője, előadását ,,Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században" címmel tartotta meg. Magyarország lakossága az 1787. évi népszámlálás adatai szerint kevéssel meghaladta a 8 milliót, amelyből 3,2 milliónyi volt a magyarság száma, az összlakosságnak 40%-a. Az 1910-es népszámlálás már csaknem 10 millió magyar anyanyelvűt mutatott ki, s ez az összlakosság 59%-át tette ki. E statisztikai adatok alapján elmondhatjuk, hogy a XIX. század a magyarság népesedési fénykora volt. Ez a népesedési arányeltolódás az asszimiláció eredménye volt, amelyet az előadó fogalmilag és történelmileg elhatárolt a középkori etnogenezis, ill. etnomutáció spontán folyamataitól, amelyek alapvetően a XVIII. században lezárultak. Az asszimiláció definiálta úgy fogalmát, hogy az a nemzetté válás folyamán a más közösséghez is tartozó egyének, csoportok hovatartozási választása, majd később a kialakult nemzetbe való beolvadás, az új nemzeti közösséghez való lojalitás, a nyelv és nemzettudat elfogadását is tartalmazó azonosulás, amelyet indokolt a XVIII. század végétől kezdődő beolvadási folyamatra alkalmazni. Rámutatott arra, hogy a kérdésnek óriási a vitairodalma, amely hatalmas, de sok vonatkozásban megbízhatatlan tényanyagot gyűjtött össze. Nem tisztázták pl. az egyik legfontosabb kérdést, hogy mennyi volt az asszimiláltak száma a XIX. században. E kérdés eldöntéséhez, a becsléshez két módszer kívánkozik: egyfelől megvizsgálni az egyes nemzetiségek disszimilációs veszteségét: 1880 és 1910 között például a nemmagyar népekből valamivel több, mint 1 millió magyarosodott el. Az 1870-es évtized természetes szaporodását is hozzávéve 1,25 millióra tehető ez a szám. A bevándorlásokra, a természetes és tényleges szaporodás arányaira vonatkozó adatok valószínűsítik azt a feltevést, hogy az előző évtizedek aránya is ennyi volt. így két és fél millióra, vagy annál valamivel többre tehető az asszimiláltak száma. Az asszimiláltak számszerű meghatározásához másik jó módszer: megállapítani, hogy természetes szaporodással mennyire növekedett volna 1787 ós 1910 között a 3,2 milliós magyarság. Ez a szám — levonva a kivándorlási veszteséget — az első világ-