Századok – 1974

Krónika - Tudományos ülésszak a Történettudományi Intézet fennállásának 25. évfordulóján (Pál Lajos) 1313/V-VI

1320 KRÓNIKA törökellenes érdekeivel. Az iparilag fejlődó, de nyersanyag- és piaegondokkal küzdő nyugateurópai országokat nagymértékben nyugtalanította a Köprülü Mohamed nagyvezér vezetésével kibontakozó expanzió, amely a Földközi-tengerre és részben Erdélyen és Lengyelországon keresztül az északi tengeri kikötők megszerzésére irányult. Az az előterjesztés is, amelyet 1663. október 31-én terjesztettek a Rajnai szövetség tanácsülése elé, a fenti elgondolások alapján kívánja mozgósítani a tengeri kereskedelemben érdekelt országokat a török ellen. A tervezett szövetségben az egyik legfőbb tényező Franciaország lett volna, a fő vezérségre a legesélyesebb a francia Turenne volt. A szervező politika másik fókuszát a magyar főméltóságok, Wesselényi, Nádasdy és Zrínyi Miklós mozgalma alkotta. A magyar politikusok félig-meddig legális, önálló tárgyalásokra jártak Regensburgba, közvetlen kapcsolatot teremtettek János Fülöppel és Párizsban XIV. Lajos minisztériumával, ők szervezték a szövetség keleteurópai szárnyát Erdéllyel és a román fejedelemségekkel. E tárgyalások mögött Zrínyi Miklós súlyos egyénisége állt. Ilyen körülmények között feltételezhető, hogy a „Török áfium. . ." határozott céllal, e széleskörű mozgalom politikai programja jegyében készült röpirat. Bizonyítékul R. Várkonyi Ágnes olyan újabban előkerült dokumentumokra hivatkozott, mint pl. Zrínyinek több 1663 —64-ben írott levelére; valamint Zrínyi Péter 1664 elejei regensburgi küldetésére. Az előadó aláhúzta, hogy ezek az anyagok cáfolják a történeti irodalom azon korábbi állításait, melyek szerint Zrínyi a nemzetközi összefogással szemben csak a hazai erőkre való támaszkodást hirdette volna meg. A Habsburg-hatalomnak kellett hatalmi súlyánál fogva, országai földrajzi helyzete miatt is, a török elleni háború szervező központjává lenni, de érdekei ellentmondásos helyzetbe sodorták — mutatott rá R. Várkonyi Ágnes. Nyugati érdekei miatt szüksége volt arra, hogy keleten biztonságban legyen, ezért támogatta a törökkel való békét, viszont nem mellőzhette azt a körülményt sem, hogy ha nyíltan szembeszáll a török kiűzését kívánó európai közvéleménnyel, az súlyosan csorbíthatja a dinasztia tekintélyét. Az 1660-as években az udvarban a vezetés azoknak a kezébe került, akik a védelem megszervezését, a védekező háborút tartották megvalósíthatónak. Lipót császár kiáltványai ezeket az elképzeléseket tükrözték. Ily módon sajátos kettősség alakult ki. A koalícióban a Habsburg császárt központi hely illette meg, ezt az összes előterjesztés elismerte, viszont az udvar mindent megtett, hogy leszerelje a túlontúl jól induló háborút, amely ilyen formájában a kialakulóban levő szövetségi rendszer miatt nyilvánvalóan sértette a dinasztia érdekeit. A vasvári békekötés máig sem eléggé tisztázott körülményeit is csak a nemzetközi politika összefüggéseiben érthetjük meg jobban. Befejezésül a szerző hangsúlyozta, hogy az 1663 — 64. évi koalíció kudarcának, a török kiűzésének negyedszázados elodázásának kérdéseire ezek az adatok néhány új szempontot adnak ugyan, de a kutatás még koránt sincs lezárva. A következő előadást Heckenast Gusztáv kandidátus, a Történettudományi Intézet főmunkatársa, ,,A magyarországi ipar a XVIII. században és a bécsi gazdaságpolitika" címmel tartotta meg. Előadása bevezetőjében rámutatott, hogy a XIX. és a XX. században kevés olyan magyar történész volt, aki életének hosszabb-rövidebb szakaszában ne vallotta volna a XVIII. századi Magyarországnak Bécstől való gyarmati, vagy félgyarmati függését. Az is igaz viszont — hangsúlyozta az előadó —, hogy ma már úgyszólván senki sincs, aki ezt a tételt vallaná. Kiemelte azonban, hogy az osztrák —cseh tartományok és Magyarország XVIII. századi iparfejlődése különböző okok következtében nagyon is eltér egy-, mástól. Ez kétségtelen tény, csak az a kérdés, hogy mióta mutatható ki az eltérés. Eckhart Ferenc „A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korában" című, 1922-ben megjelent monográfiájában, ezt az időpontot Mária Terézia korára teszi. Eckhart Ferenc kifejtette, hogy míg a XVIII. század első felében Magyarország — eltekintve a töröktől nemrég felszabadult területektől, ahol nomád viszonyok voltak — és Ausztria ugyanazon gazdasági és társadalmi viszonyok között élt, a század második felében már lényegesen eltért a fejlődés iránya. Anton Spiesz, aki a textilmanufakturákat vizsgálta, úgy látta, hogy 1770-ben a magyarországi ipar lemaradása még csak megkezdődött. A tízkötetes Magyarország története IV. kötetének idevágó része két lényeges ponton korrigálja ezeket a felfogásokat. Egyfelől tagadja az osztrák gazdaságtörténészek még ma is vallott nézetét, mely szerint IV. Károly kora az iparfejlődésben visszaesést jelentett I. Lipót korához képest, s azt állítja viszont, hogy a kontinuitás ezen a téren megvolt az ipar Mária Terézia korabeli kibontakozásáig. Másrészt bizonyítja, hogy a textilmanufaktúrák tekintetében is nagyobb volt a lemaradás már 1770-ben, és sokkal rosszabb volt a helyzet a többi manufaktúrák esetében. A lemaradás sokkal korábban veszi kezdetét. Példának hozta fel Heckenast Gusztáv, hogy 1670-ben Ausztriában és Csehországban a kézművesek száma mintegy