Századok – 1974

Krónika - Tudományos ülésszak a Történettudományi Intézet fennállásának 25. évfordulóján (Pál Lajos) 1313/V-VI

1316 KRÓNIKA a Történettudományi Intézet főmunkatársának az Érdemrend ezüat fokozatát nyújtotta át, majd főtitkári jutalmat adott át az intézet több munkatársának. Az intézet régi munkatársainak Paeh Zsigmond Pál osztotta ki a törzsgárda jelvényeket és okleveleket, majd Köpeczi Béla berekesztette a délelőtti ülést. November 21-én délután az MTA központi épületében Oyörffy György, a történettudományok doktora, a Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója elnökletével folytatódott az ülésszak, melynek első előadását Pach Zsigmond Pál tartotta meg „A középkori Levante kereskedelem és Magyarország" címmel. Régi, vitatott kérdése történeti irodalmunknak: áthaladt-e a levantei kereskedelem útja a középkori Magyarországon. A történeti irodalom vizsgálatánál — mutatott rá az előadó — három kérdés merül fel: 1. Mikor és hogyan jelent meg a középkori Levante-kereskedelem magyarországi útirányáról szóló hipotézis a történeti irodalomban? 2. Miért vetette el ezt a tételt a történészek többsége a XIX. század utolsó évtizedeitől fogva ? 3. Csatlakozhatunk-e ma a tézis híveihez, avagy elutasítóihoz a legújabb kutatások fényében ? Az első kérdésről szólva Paeh Zsigmond Pál kifejtette, hogy a XVIII. század végén, a XIX. század elején jelenik meg az a felfogás, hogy a levantei cikkek áthaladtak a középkori Magyarországon. A felfogás kettős eredetű. Az egyik ága szoros összefüggésben van az ún. keleti kérdés akkori fejleményeivel. A francia kontinentális zárlat és az angol tengeri blokád szárazföldi irányba, Magyarország és Ausztria felé terelte a levantei kereskedelmet, s ez aktuális párhuzamul szolgált egy olyan történeti koncepció kidolgozásához, amely már a középkor korai századaiban is a szárazföldön, méghozzá európai szakasza egy részén Magyarországon keresztül vezette az ázsiai—európai világkereskedelem útját. E teória kidolgozói: Berzeviczy Gergely és a göttingai historikusok: Arnold Ludwig Heeren és Karl Ditrich Hüllmann voltak. Más történeti-politikai összefüggésben bukkant fel a tétel másik forrása, az a nézet, hogy a XIV—XV. században Erdélyen keresztül haladt át ez a kereskedelmi útvonal. Ezt a tételt a német felvilágosodás egyik európai tekintélyű képviselője, August Ludwig Sehlözer fogalmazta meg először — az erdélyi szász Joseph Karl Eder és Georg Gottlieb Hermann megjegyzései nyomán — abban a 3 kötetes munkájában, amelyet az erdélyi szász jogok történelmi igazolására írt ós 1795 — 97-ben jelentetett meg. E munka szerint a szász nép volt az, amely ezt a nagy méretű kereskedelmet egyedül és szinte kizárólagosan lebonyolította. Johann Christian Engel tőle vette át és bontakoztatta ki ezt a gondolatot 1804-, 1805- és 1813-as kiadású műveiben. Ezt a kétféle felfogást kapcsolta össze az 1830 —40-es években a történetírás: Horváth Mihály az Akadémia 1835-ben hirdetett pályázatára készült könyvében és egy magát megnevezni nem akaró erdélyi szász historikus — az előadó szerint nagy valószínűséggel Friedrich Hann — az Archiv des Vereins für siebenbürgisehe Landeskunde 1848. évi kötetébe írt értekezésében. E történetíróknak — fejtette ki Pach Zsigmond Pál — az akkori politikai viszonyok alapján szilárd meggyőződésük volt, hogy az ázsiai—európai világkereskedelem útja, a török birodalom összeomlása, a Kelet küszöbön álló átalakulása után újra a szárazföldön halad majd, s ezzel történelmi jogok alapján a német, az erdélyi szász ós a magyar kereskedelem részesedésére való igényét akarták alátámasztani. Bár Salamon Ferenc még 1885-ben is síkra szállt a fenti koncepció védelmében, az elfordulás már néhány évvel korábban megtörtént. A német medievista Wilhelm Heydnek a középkori Levante-kereskedelemről szóló nagy műve, amely 1879-ben látott napvilágot, fordulatot hozott a nemzetközi tudományosságban, de kisvártatva — Heydtől függetlenül — megjelent az ellentmondó vélemény a magyar szakirodalomban is, Csánki Dezsőnek a Nagy Lajos-korabeli kereskedelmi viszonyokat tárgyaló, szakszerű értekezésében. 6 mondta ki először — 1880-ban — azt a tételt, hogy Magyarország nem a szárazföldön — Erdélyen —, hanem az Adrián keresztül kapta az indiai terményeket. Ezentúl történészek sora, így Pleidell Ambrus, Fekete Nagy Antal, Hóman Bálint és mások vallja ezt a tételt. Kétségtelen szakmai előrehaladás volt — emelte ki az előadó —, hogy ezek a történészek ráirányították a figyelmet a korábbi nézetek nyilvánvaló, jellemző túlzásaira. E felfogás hívei Heydre hivatkoztak, aki meggyőző argumentációval bizonyította, hogy a XI—XIII. században nem haladt keresztül Magyarországon a Levante-kereskedelem útvonala; ezt a tételt viszont kiterjesztették a XIV—XV. századra is, Erdélyre és a szászokra. Az ellenérvelés harmadik pontjaként a fenti történészek utaltak Nagy Lajos olyan okleveleire, amelyek — értelmezésük szerint — az adriai—dalmáciai útvonal jelentőségét bizonyítják, a fekete-tengeri—erdélyit pedig elvetik.