Századok – 1974

Folyóiratszemle - Pohilevics D. L.: A parasztok joga a földre és a költözésre a XV–XVI. században Belorussziában Litvániában és Ukrajnában 1290/V-VI

FOLYÓIRATSZEMLE 1291 désének első szakaszában a járadék csak a telken ülő jobbágyok számának szaporításával, azaz kolonizációval növelhető. A kolonizációhoz viszont kedvező feltételeket kell teremteni a parasztoknak. Európa különböző területein így jött létre a „jó jog" a paraszti földhasználat területén, ami nemcsak azt jelentette, hogy a földesurak több éves mentességet adtak az új telepeseknek, vetőmaggal, állatokkal, eszközökkel látták el őket, hanem azt is, hogy biztosították számukra a föld szabad elidegenítését is. Ha az új birtokos a parasztföldön teljesíteni tudta a földesúri szolgáltatásokat, az uraság általában nem akadályozta meg az eladás szabadságának paraszti szokását. Ha azonban a paraszti szokás és a földesúri érdek keresztezte egymást, a jobbágynak kellett az úrhoz alkalmazkodnia. Az elmondottak azt bizonyítják a szerző szerint, hogy a földesúr földtulajdonjogát felülről a senior (ha fennáll a hűbéres hierarchia), alulról a jobbágy korlátozza, többek között azzal, hogy elidegenítheti a használatában levő földet. így lesz a paraszti adás-vétel szabadságának magyarázója a feudális földtulajdon természete, amelynek lényeges eleme, Pohilevics szerint, hogy nem ismeri a teljesen szabad rendelkezést a földdel, mert ez csak a burzsoá földtulajdonban van meg. A parasztok kedvező birtokjogi helyzetét és a költözés szabadságát már korábbi szerzők, pl. Misko és Jurginisz is összekapcsolták. Misko véleménye szerint a vizsgált területen a magánföldesúri parasztok egyáltalán nem költözhettek el földesuraiktól, az államiak viszont csak 1567-ben vesztették el költözési szabadságukat. A költözési jog válságának kezdetét a történeti irodalomban sokan IV. Kázmér 1447. évi privilégiumához kapcsolják. A nagyfejedelem magánföldesúri paraszttá tette a feudális birtokon élőket, kiterjesztette rájuk az úri joghatóságot s megtiltotta a szökött magánföldesúri parasztok befogadását a fejedelmi birtokokra. A privilégiumot a történetírók különbözőképpen magyarázzák. Egyesek szerint csak a magánföldesúri parasztok költözési jogát korlátozta s nem vonatkozott a fejedelmi parasztokra, akik továbbra is (1567-ig) szabadon költöztek. Pohilevics szerint azonban a törvény szövege nem jogosít fel ilyen következtetésre. Mások szerint 1447-ben minden paraszt röghözkötötté vált, csak a törvényt nem hajtották végre. Ennek is ellentmond azonban a következő évek joggyakorlata, amely egyaránt ismer költöző (pahozsije) és nem költöző (nyepahozsije) jobbágyokat a magánföldesúri és fejedelmi parasztok között is. 1447-ben három paraszti kategória szerepel röghözkötöttként, szabad költözéssel nem rendelkezőként: az ún. nem szabad cselédek közül azok, akik már telekre voltak ültetve, s nem az uraság magánkezelésű földjén dolgoztak (parobki); a „régi emberek" (otcsicsi) és azok a parasztok, akiket a fejedelem a saját birtokairól magánföldesuraknak adományozott el (dannüje). A szabadon költöző és röghözkötött parasztok együttes szereplését az 1447 utáni évtizedekben a szerző a paraszti birtok és szolgálati rendszer sokféleségével magyarázza. A XVI. századig terjedő időben a fejedelmek és nagy bojárok udvarában sok nem szabad szolga élt, s így a telken ülő parasztok nem mind teljesítettek robotot, mert nem volt rá szükség. A paraszti gazdaság egysége egyébként is a nagycsalád volt, s ebből csak 1 — 2 családtag robotolt az uraságnak. A többiek a paraszti gazdaságban dolgoztak. Ha az úr kifogástalanul megkapta a járadékot, azzal sem törődött, ha a nagycsalád önállósulni kívánó tagjai elköltöztek. Az eltávozók új helyükön szabad telepesként szerepeltek, függetlenül attól, hogy a nagycsalád feje költöző vagy kötött jobbágy volt-e. Az is előfordult, hogy az ilyen parasztok a saját uruk földjén is szabad költöző jövevényként telepedtek meg. Nem azért voltak szabadok, mert annak nevezték magukat, hanem azért, mert adójuk alapján senki sem kereste s nem is kereshette őket. A családi gazdaságból ugyanis, ahonnan kiváltak, továbbra is befolyt a földesúri járadék és az állami adó. Egyes földesúri rétegek — különösen a közép- és kisbojárság tagjai — már a XV. század második felében kezdték korlátozni parasztjaik költözését. Az 1657. évi reform után pedig — amikor a régi nagycsaládok helyett minden paraszti háztartás meghatározott terjedelmű (21,36 hektár) földet kapott, amelytől heti két nap robotot kellett szolgálni — csak a földesúr beleegyezésével lehetett elhagyni vagy elidegeníteni a telket. A röghözkötést így nem lehet kizárólag az 1588. évi statutumhoz kötni, mert ez a folyamat már korábban megkezdődött. A statutum csak tovább nehezítette az ekkor már nem nagyszámú költöző jobbágy távozásának lehetőségét. A parasztföldek elidegenítésének gyakorlata és a szabad költözés lehetősége nem volt genetikus kapcsolatban a prefeudális viszonyokkal, vonja le a végső tanúságot Pohilevics. A litván, belorusz társadalomban nem a XVI. században formálódott meg jogilag a feudális társadalom s nem ekkor lépett be a nagyfejedelemség az „érett" feudalizmus korszakába, mint Picseta vélte; a folyamat már korábban lezajlott. A XVI. század vázolt jelenségei már a „második kiadású jobbágyság" előtörténetét alkották. (Voproszi Isztorii 1973. 12. szám. 50—66. I.) 0.