Századok – 1974

Történeti irodalom - Kulcsár Péter: Bonfini Magyar Történetének forrásai és keletkezése (Ism. Kulcsár Erzsébet) 1258/V-VI

1260 TÖRTÉNETI IRODALOM 1260 Bonfini-irodalomban elterjedt nézettel ellentétes véleményét, kifejtve, hogy a beszédekben a szerző objektivitásra törekszik, érzelmi megnyilvánulásait ezekben nem kereshetjük (48. 1.). Bonfini munkamódszerére jellemző a tárgyilagosságra törekvés, melynek megfelelően az egymással szemben álló felek mindegyikét azonos retorikai eszközök használatával juttatja szóhoz. Ügy véljük, Kulcsár Péter megállapítását kell érvényesnek elfogadnunk. A szónoklatok vizsgálata mellett figyelmet fordít az elbeszélésekre is, amelyek a modern humanista történetírás szempontjait hivatottak szolgálni a rendelkezésre álló krónikás hagyomány kontrollálásával. Bonfini helyes törekvését nem tudja megvalósítani, s szerzőnk éles szemmel veszi észre torzításának forrásait, a naivitást, aminek szerep jut a modernségre törekvés mellett. A humanista történetírókat fenyegető veszély Bonfinit sem kerüli el. A stílusnak, a retorikai eszközöknek oly nagy szerepet tulajdonít, hogy eszközeivel felvértezve a hiányzó adatokat „saját adottságaival" akarja pótolni (74. 1.). A II. decas 1. könyvében Szent István uralkodásának tárgyalásánál a krónikajellegű forrásokat felváltják a legendák. Az István-legenda és László király legendájának feltehetően azóta elpusztult kéziratát használta Bonfini. A hagiográfiai munkák özöne lehetetlenné teszi az itt felhasználtak eredetijének felkutatását. Nézetünk szerint kizárólag a véletlen játszhat majdan szerepet ezek felderítésében. Kulcsár Péter is elsősorban a véletlenre bízza ezt, de túlzott szerénységről vall e kutatásnak „mások derekasabb felkészültségére" (68. 1.) bízása. A forrásokat ugyanis a legnagyobb gonddal gyűjtötte össze, de nemcsak Bonfini forrásaival és a témát érintő szakirodalommal ismerkedett meg az objektív akadályok miatt hozzáférhetetlen anyagok kivételével, hanem a komplex elemzés elvégzése érdekében a rokontudományok területén szerzett ismereteket megszerezve, azokat haszonnal adja tovább, midőn például felhívja a figyelmet olyan adatokra, amelyek elkerülték a „Magyar nyelvtörténeti szótár" összeállítóinak figyelmét (69. 1.). Gyökeresen megváltozik a szerző módszere „A jelen"-ről szóló részek elemzésekor, amikor az irodalom helyét más jellegű források foglalják el: elsősorban az élő hagyomány. Nincs többé mód arra, hogy a forrásokat a párhuzamos részek citálásával vesse össze, hanem a közölt tényanyag valódiságát igyekszik felderíteni, korabeli oklevelek, illetve a korra vonatkozó későbbi feldolgozások segítségével. Ebben a részben kerül sor Bonfini társadalomrajzának ismertetésére és a „Magyar történet"-nek mint művelődéstörténeti és történeti forrásnak értékelésére. Bonfini forrásai között két olyan munka is szerepel, amelyik foglalkozik az uralkodó osztály világi csoportjával. Az egyik Ransanusé, kinek jelentősége még annál is fontosabbá vált a Bonfini-kutatás fényében, mint ahogyan azt eddig Tóth Zoltán megállapításai alapján hittük. A másik Thuróczy krónikája. Ransanus megkülönbözteti a köznemességet („rei inserviunt militari") és a bárókat („nobilitate generis clari"). Ezt a felfogást Bonfini nem fogadja el, hanem Thuróczyt követi, aki e két réteget azonos színvonalon állónak tünteti fel, „saját csoportja kívánságának adva hangot" (121. 1.). Bár Bonfininál ilyesmiről szó sincs, a világi uralkodó osztály szintén egységesen „militiam colit" („arma gerunt") írja le, s hogy álláspontját hivatalossá tegye, Mátyással mondatja el. Mátyás kora nemcsak Bonfini munkájában jelent módszerében és forrásfelhasználásában újat az előző decasokhoz képest, hanem Kulcsár Péter vizsgálódásaiban is, s ennek oka a Mátyás korára vonatkozó forrásanyag és a modern feldolgozások áttekinthetetlen száma. Szerzőnk ezért nem vállalkozott valamennyi adat származási kérdésének maradéktalan megoldására (123. 1.). Bonfininak nem állt szándékában művelődéstörténetet írni, „az okok felderítésével" (136. 1.) kívánta előadni a magyarság történetét. A saját koráról írott fejezetek ennek ellenére ma már kiemelkedő művelődéstörténeti jelentőséggel bírnak, s csak másodsorban tekinthetők történeti kútfőknek. Pompás rajzát adja, az előbbi állítást igazolva, Beatrix magyarországi fogadtatásának. Egyedül Bonfini őrizte meg ezt a magyar reneszánsz világában sorsdöntő eseményt. Ezeknek az adatoknak a megítélésénél is ott a törekvés Kulcsár Péterben, a humanista történetíró által adott képet kellő kritikával elhelyezni órtékkategóriáinak rendszerében, tiltakozva az ellen, hogy Bonfiniból a „hazafias büszke önérzet" (136. 1.) beszél, amikor ezt az eseményt jelentős fordulópontnak állítja be. Bonfini művének számunkra legértékesebb lapjai ezek. Érdekes nyomon követni az általa leírt eseményeket, mert közben érezzük, mert érezteti és tudatában van a történetíró felelősségének aki jelen esetben magas erkölcsi mércével mérhető, akit a Mátyás után bekövetkezett politikai fordulat sem késztetett korábbi véleményének megváltoztatására, „fényes és árnyékos oldalainak arányba állításával vezeti be hősét a halhatatlanságba" (145. 1.).