Századok – 1974

Történeti irodalom - Kovács Endre: Népek országútján (Válogatott tanulmányok). (Ism. Niederhauser Emil) 1261/V-VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1261 A „Magyar történet" a IV. decas 9. könyvével lép a jelentős történeti források sorába. Ennek oka, hogy II. Ulászló koráról források rendkívül csekély számban maradtak fenn. Alapvető történeti értékkel bíró kútfő e korra vonatkozóan Bonfini műve, s ilymódon a modern történetkutatás számára „irányjelző útmutatást" (146. 1.) ad. Bonfini ezzel a korral zárja decasait, itt ér forráselemzésének végére Kulcsár Péter is. Az elemző értékelésen kívül azonban vállalkozik egy nagy, „A Magyar történet keletkezése" című fejezetben — többek között — a Bonfini rendelkezésére álló hazai területen fellelhető irodalmi anyag vizsgálatára, amelynek fő lelőhelyét a Corvinában találja meg. „A »Magyar történet« bibliográfiai bázisának modern volta . . . Mátyás-kori humanizmusunk európai színvonalának bizonyítéka. Ugyanis néhány évtizeddel korábban ez a mű ebben a formában, ezen a bázison sehol a világon nem készülhetett volna el, s amikor egyáltalán megírható lett, Magyarországon íródott meg" (181. 1.). Az irodalmi források értékelése mellett külön részben foglalkozik a hagyomány vizsgálatának jelentőségével, ami annak felderítésére irányul, milyen közegben indult meg humanista történetírásunk. A munka végére érve tisztázódott, melyek a „Magyar történet" hagyományon alapuló részei. Maradtak magyarázat nélküli részletek, de ezekben sem a forrás ismeretlen a szerző előtt, „hanem az a kapcsolat, ami az informátort az illető eseményhez kötötte" (193. 1.). A továbbiakban Kulcsár Péter áttekinti a „Magyar történet" írásának kronológiáját, ismerteti szerkezetét, mellyel kijelölte helyünket a világtörténelemben, és a XIX. századig meghatározta történelmünk hármas — hun, avar, magyar — periodizációját (211. 1.). Ez a felépítés a reneszánsz történelemszemlélet alaptételére, az organizmusra épült. A szerző megenged magának stilisztikai furcsaságokat. (Idézünk néhányat: „Kásahegy ez a földrajzi bevezető, egyetlen élvezhető falat nélkül . . ." (9. 1.), vagy „A Mátyás megválasztásán örvendező pesti nép viselkedése . . . körül egész kis kaktuszliget burjánzott fel irodalmunkban". (Legújabb tüskéi . . . [108. 1.]). Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Kulcsár Péter e művével nemcsak Bonfini hitelességének vizsgálatához nyújt megalapozott és maradandó értékű megállapításokat, hanem rámutat azokra a kapcsolatokra, amelyek a korabeli magyar történetírást az európai tudományos élettel összekötötték, feltárja a humanista történetíró módszereit, felfogását, adalékokat szolgáltat életútjához, átfogó képet rajzolva történetírásunk kezdeteiről. Kulcsár Erzsébet KOVÁCS ENDRE: NÉPEK ORSZÁGÚTJÁN (VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK) (Budapest, Magvető. 1972. 627 1. Elvek és utak) Aki Kovács Endrének az utóbbi tízegynéhány évben megjelent nagy monográfiáit ismeri, annak az első pillanatban úgy tűnhet, hogy a Magvető már néhány éve jelentkező hasznos sorozatában megjelent tanulmányok mintegy csupán egy gazdag, sokoldalú életmű melléktermékei, műhelyforgácsai. Ä közelebbi ismerkedés a tanulmányokkal és a szerző útjának ismerete viszont arra utalnak, hogy éppen ezekből a tanulmányokból nőttek ki a későbbi monográfiák. Nem abban az egyszerű értelemben, mintha Kovács Endre az itt feldolgozott témákat bontotta volna ki részletesebben nagyobb könyvekben, hanem abban az átvitt értelemben, hogy ennek az életműnek a fő szemléleti és tematikai csomópontjai — nagyjából — ezekből a tanulmányokból is kitapinthatók. A tanulmányokat a kiadó három tematikai egységben csoportosította, és ezek közül kettő: A történelmi összefogás hagyományai és A középkori egyetemek — a magyar művelődés fókuszai, amelyek az egész válogatásnak a zömét teszik ki, történelmi tárgykörűek, ill. (a második esetben) a nálunk oly sokat emlegetett és annyit hiányolt művelődéstörténet kategóriájába sorolhatók. Nem kétséges, hogy a gerincet az első csoportba került tanulmányok alkotják, s ezek méltóan reprezentálják Kovács Endre történetírói tevékenységének azt a vonulatát, amely a magyarok és a szomszédos kelet-európai népek összefogásának, barátságának, közös harcainak és közös sorsának jelentős fordulópontjait veszi szemügyre. Akad köztük, amely ennek az összefogásnak az egészét tekinti át tömör összefoglalásban (A magyar—lengyel barátság ezer éve), vagy a társadalmi haladás olyan neves képviselőjének, mint Komenskynek magyar kapcsolatait vizsgálja (Comenius pataki évei). Nem is egy a forradalom és szabadságharc, ill. az emigráció korának az ellentétek mellett a barátkozás mozzanataiban sem szűkölködő eseményeit mutatja be roppant széles forrásfeltárás alapján, Mickiewicz lelkes állásfoglalását a szabadságharc mellett (A La Tribune