Századok – 1974

Történeti irodalom - Kulcsár Péter: Bonfini Magyar Történetének forrásai és keletkezése (Ism. Kulcsár Erzsébet) 1258/V-VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1259 bálva tisztázni a mű keletkezésével, a megírás idejével ós az egyes részletek alakulásának rendjével kapcsolatos kérdéseket. Kulcsár Péter e szerzők munkáinak kritikai értékelését adva mutat rá fogyatékosságaikra, valamint arra, hogy ezen hiányok pótlása Mátyás korának művelődési viszonyaira miképpen vet fényt. A korábbi munkákhoz képest e disszertáció célkitűzésében és módszerében egyaránt értékes újat hozott. Kulcsár Péter olyan kézikönyvet szerkesztett, amelyből Bonfini minden passzusára vonatkozólag megtalálható forrásainak jegyzéke és a történeti irodalom eddigi megállapításai. A szorosan vett történelmi érdekű adatokat közlő részletek forrásanyagát olymódon vizsgálja, hogy — lehetőségeihez mérten — hiánytalanul előkeres minden irodalmi alkotást, melyet Bonfini decasainak megírásához felhasznált, s ezt sikerült is megvalósítania. A felderített mű különböző variánsai — esetleg példányai — közül nagyon ritkán állt módjában kiválasztani azt az egyet, amelyik a szerző kezében járt (5. 1.). Az azonos tartalmú művek között a formai elemek vizsgálatát tartja döntőnek, azok százalékos összetételét véve alapul. Természetesen ezt nem szakította el a tartalom vizsgálatától. „Néhány szóra, kifejezésre, csupán a tartalomra korlátozott azonosság önmagában nem nyújt fogódzót a közvetlen leszármazás megállapításához, mert némi egyezés azonos tárgy esetén szükségképpen adódik egymástól független szövegek között is" (33. 1.). A szövegazonosságot olymódon fejezi ki százalékban, hogy megvizsgálja az azonos és eltérő szavak arányát az összehasonlított részletekben. Minden esetben 20%-nál több azonosság szükséges ahhoz, hogy a forráslehetőségek közül valamelyiket Bonfini forrásaként jelölhesse meg (13., 25., 33. 1.). A „Magyar történet" tekintélyes hányada Bonfini önálló, okleveles, szóbeli, tapasztalati információs bázisra épülő alkotása. E decasok elemzésekor lesz Kulcsár Péter dolgozata több, mint irodalomtörténeti, filológiai megközelítés, azon túllépve a forráselemzés mellé egyenrangú tényezőként lépteti be kritikai jegyzeteit, amelyek művelődéstörténeti, történelmi és életrajzi vonatkozásúak. „A stilisztika, retorika, politika, filozófia síkjára" (6. 1.) nem merészkedik, s ez nem válik előnyére, annak ellenére, hogy szerzőnk nézete szerint „a viszonylag bőséges korábbi irodalom után lényeges új eredményre e téren nem számíthattunk" (6. 1.). Éppen ezen elhatárolás miatt reked meg Bonfini munkájának értékelése abban a szűk körben, amelyből kitörve komplexebb elemzést végezhetett volna Kulcsár Péter. „A Magyar történet forrásai" című első fő fejezetben a szerző vizsgált művét tárgy-, illetve forráskörök szerint tagolva elemzi. A „Kozmográfia" alcímmel ellátott részben a legnehezebb megoldást választotta, egy tartalmilag szinte áttekinthetetlen rész összevetését annak forrásaival, az elérhető teljességre és pontosságra törekedve. A későbbiekben — a hagyományokra alapuló decasokat közvetlenül megelőzően —, amikor a párhuzamos idézetek ily gyakori alkalmazásával alábbhagy, feltételezésünk szerint egyszerűbb úton célhoz ért volna. A módszer hitelességének, illetve helyességének elfogadtatása az olvasóval azonban indokolttá és logikussá teszi választását. Bizonyító eljárásának lényege a tartalmilag hasonló részek terjedelmes, párhuzamos közlése, a már említett formai mennyiségi mutatók megállapításával. A vállalkozás nehézségét akkor méltatjuk kellőképpen, ha számolunk azzal a ténnyel, hogy a földrajzi leírást tartalmazó 38 oldalon 570 alkalommal vált forrást Bonfini, s ezt az alapvető forráselemzés nélkül teszi, ami „odavezet, hogy valamely témánál felhasználja például Strabo adatát eredetiben s felhasználja Aeneas Sylvius átírásában is" (23. 1.). „A múlt"-ról írott részben Bonfini forrásai továbbra is irodalmi alkotások, tudatosan válogatja azokat, változatlanul „következetesen és általánosan alkalmazza az analógiát mint történetírói módszert" (20. 1.). Kulcsár Péter utal rá, hogy „az analógia mint történetírói módszer" alatt azt a XX. századi eljárást érti, amikor a kutatók „a nemzeti vagy egyetemes történeti folyamat általános érvényű mozzanatait egy-egy szűkebb területre konkretizálják anélkül, hogy ottani érvényesülésük lehetőségeit esetenként tennék vizsgálat tárgyává" (20. 1.). Az analógia a fenti idézettel alátámasztva sem nevezhető történetírói módszernek, hanem a gondolkodás egyik alaptípusának. Bonfini módszere a komparatisztikával mutat rokon vonásokat. A forrásokat vagy szószerint, vagy közvetett úton veszi át, olykor csupán memóriájára hagyatkozva. „Bonfini számára a magyar történelem folyamatát Thuróczy, a világtörténelemét Blondus képviseli, s e kettő összeötvözésével kísérli meg megalkotni az egyetemes történelem egészébe beállított magyar történelmet." (36. 1.) Így helyezi el Bonfini művét a magyar történetírás egészében, helyét ott jelölve meg, ahová igényesség terén azelőtt senki nem ért fel, és sikerének oka elsősorban az, hogy „a magyarság históriáját a világtörténelem szerves részeként" (36. 1.) adja elő. Vizsgálódásai közepette nem feledkezik meg Bonfiniról, az alkotó személyiségről sem, elemezve a szónoklatok alkalmazásának jellegét és indítékait. Hangsúlyozza a korábbi