Századok – 1974

Történeti irodalom - Kulcsár Péter: Bonfini Magyar Történetének forrásai és keletkezése (Ism. Kulcsár Erzsébet) 1258/V-VI

1258 TÖRTÉNETI IRODALOM 1258 Egyrészt a magyar oklevelek a XIII. század derekától kezdve igen sok világit (köztük nem egyszer ispánokat) jelölnek a magister címmel, másrészt az egyháziak közül is túlságosan sokan viselik. Ismerve a bécsi és krakkói egyetem XV. századi magyar hallgatóinak számát nem hihetjük azt, hogy többen jártak volna egyetemre két századdal korábban, amikor egyetemig Párizsig és Itáliáig kellett elmenni. Másrészt az sem tisztázott, hogy a magister kifejezésnek néhány korai oklevélben való előfordulása, amely a ius magistratus vagy ius magistrale formában korai egyházjogi rendezésekben tűnik fel, megelőzte az állandóan visszatérő „mester-kanonok" megjelölést. Mint a középkori magyarországi latin nomenclatura általában, úgy ez a kérdés is még újabb vizsgálatokat igényel majd. A másik ponton már azt kell mondanunk, hogy az 1930-as éveket haladta meg a kutatás, és ez a parochia exempta és capella regia kérdése (123.1.). Akkor valóban úgy tűnt, hogy a városi plébániák lettek kivételezettek, ma már Jankovich Miklós tanulmánya (Budapest Régiségei, XIX/1969. 67 — 94. 1.) után azonban világos, hogy nem ez volt a fejlődés útja. De szabad-e negyven év előtti kutatásnak szemére vetni azt, amit ma jobban tudunk? Nem helyesebb-e úgy felállítania mérleget, hogy a mű megírása óta egyetlen egy püspökről tudunk többet, mint akkor. Ez Alcsebi (és nem Ilosvai) Miklós váci püspök, egy második származása (Himfi Benedek, 1379 — 87) pedig megoldott volt már akkor (vö. Bossányi Reg. suppl. II. 209 — 210. 1.), családi hovatartozóságát egyébként pecsétjén látható címere is bizonyítja. Itt már elkerülhetetlenül merül fel a kérdés, „hogy talán mégis bölcsebb lett volna hagyni a munkát elantikválódni" (10.1.). Ez a gondolat a tanítvány szemében majdnem bűn, mert a könyvben nemcsak azokat a gondolatokat látja viszont, amelyek önálló kutatásra és a középkor világában való biztos tájékozódásra képesítették, hanem a leendő magyar egyháztörténet kiindulópontját is, és ezt az álláspontját objektive is meg tudja védeni. Az erdélyi „káptalanokról" (Landkapitel) írva egy jegyzet polemizál az erdélyi szász történetírásnak azzal a felfogásával, hogy a szászok egyházi szervezetüket őshazájukból hozták volna magukkal (126. 1.). 1971-ben a Siebenbürgisches Archiv 8. kötetében D. Kurze: Zur historischen Einordnung der kirchlichen Bestimmungen des Andreanum című hosszú értekezésében német anyag alapján arra az eredményre jutott, hogy az egyházi rendelkezések a magyar király intézkedéseinek voltak köszönhetők, nem pedig a feltételezett német mintának. Fényesebb igazolást keresve is nehezen talál az ember. Kurze tanulmányában sok, 1934 után megjelent német egyháztörténeti munkát idéz. F. Rapp a „Nouvelle Clio" sorozatban 1971-ben jelentette meg L'Eglise et la vie religieuse en Occident à la fin du Moyen Age című összefoglalását. Bibliográfiájából könynyen megállapítható, hogy a Dictionnaire d'histoire et de géographie ecclésiastiques (1934-ben 7 kötet volt meg belőle) 16 kötetre terjed, s hogy a Lexikon für Theologie und Kirche második kiadása 11 kötetben 1967-ben fejeződött be. Rapp 660 tételt felölelő bibliográfiájában alig van 1934 előti munka és egyetlen magyar, Mályusz Elemérnek a főkegyúri jogról szóló, németül is megjelent értekezése, amely tulajdonképpen az itt ismertetett mű egyik fejezete volt. „Az egyetlen remény, hogy a szakkörök az író minden pesszimizmusa ellenére mégis használhatónak fogják találni a jószerével háromszor kilenc évet megélt munkát a nemcsak elkészülésekor, hanem ma is elhanyagolt egyháztörténeti kutatás felélénkítésére" (10. 1.). Akár szubjektíve (készüléskor), akár objektíve (most) tekintjük, a válasz mindkét esetben félreérthetetlenül pozitív igen. Fügedi Erik KULCSÁR PÉTER BONFINI MAGYAR TÖRTÉNETÉNEK FORRÁSAI ÉS KELETKEZÉSE (Budapest, Akadémiai Kiadó. 1973. 251 1. Humanizmus és reformáció 1.) A XV. századi magyarországi humanista történetírás kiemelkedő, hatásában évszázadokig nyúló, célt és módszert hosszú időkre kijelölő alkotását, Bonfini „Magyar történeté"-t, annak forrásanyagát és keletkezésének körülményeit vizsgálja első nagyobblélegzetű munkájában Kulcsár Péter. A hasonló jellegű kutatások az utóbbi években megélénkültek történettudományunkban, s ezek az értékes törekvések segítőivé váltak Bonfini művének itt elemzett körültekintő értékeléséhez. E munka a „Humanizmus és reformáció" sorozat első köteteként jelent meg. A szerzőnek rendelkezésére állottak Bonfini művével foglalkozó szakmunkák is, köztük olyanok, amelyek a „Magyar történet" irodalmi bázisát követték végig, megpró-