Századok – 1974

Krónika - Tudományos ülés a Magyar Országos Levéltár újjászervezésének 100. évfordulója alkalmából (Ress Imre) 1017/IV

KRÓNIKA 1019 kvalitású személyi állomány állt rendelkezésre az egyes korszakokban. Pauler Gyula az 1874. évi újjászervezés után az egykori kormányhatósági levéltárak nagyrészt csak adminisztratív feladatok végzésére alkalmas hivataltisztjeit is örökölte. Pauler úgy tervezte, hogy a Levéltár működéséhez 22 fő szükséges, amelyből 12 lenne a „levéltári munkásságot is kifejteni képes", az ún. fogalmazói karhoz tartozó, mai szóval tudományos levéltárosok száma. Nem kis erőfeszítések árán, — amelynek eredményeként olyan jelentős személyiségek kerültek az intézmény kötelékébe mint Ováry Lipót, Tagányi Károly, Komáromy András, Tasnádi Nagy Gyula, Csánki Dezső, Thallóczy Lajos, — 1894-re sikerült is elérnie ezt az állapotot. A levéltári tudományos állások betöltésének feltétele jogi vagy bölcsész diploma volt. A legalkalmasabbak kiválasztása nyilvános pályázat és vizsga útján történt. A vizsgabizottság, amelynek elnöke Pauler, egyik állandó tagja pedig a Magyar Tudományos Akadémia osztálytitkára, vagy valamelyik neves történész-akadémikus volt, a pályázók diplomatikai és paleográfiai ismereteit, valamint magyar és egyházjogi tájékozottságát vizsgálta. A tudományos utánpótlás biztosítása érdekében vezették be 1881-től a levéltári gyakornoki intézményt. A Levéltár dolgozóinak száma 1911-ben már 28-ra nőtt, ugyanakkor azonban egy már Pauler halála óta érlelődő súlyos belső válság jelei mutatkoztak a Levéltárban, amelyet Csánki Dezső 1913-ban történt országos főlevéltárnoki kinevezése sem oldott meg. Az Országos Levéltár dolgozóinak anyagi viszonyai és előrehaladási lehetőségei az állami alkalmazottakhoz viszonyítva meglehetősen mostohák voltak, így az első világháború idején a belső válság tovább mélyült. Az őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság idején végrehajtott státusrendezés a dolgozók számára jobb besorolást biztosított és ezt a későbbiekben sem lehetett már eltörölni. A Tanácsköztársaság az Országos Levéltár tudományos jellegét kívánta azzal is erősíteni, hogy az intézményt a belügyi népbiztosság főhatósága alól a közoktatásügyi alá helyezte. Az ellenforradalom kormányzata az Országos Levéltárat ismét a Belügyminisztérium alá helyezte s visszaadta Csánki kezébe a vezetést. Az 1919 után meginduló személyi vizsgálatok egy időre megbénították a Levéltár munkáját és érzékeny személyi veszteségekkel jártak. A hivatalvesztésre ítélt személyek távozása után az állásokat nem töltötték be, így a Levéltár dolgozóinak létszáma 1/3-dal csökkent. Változás csak akkor következett be, amikor 1922-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelete alatt megszervezték az Országos Magyar Gyűjteményegyetemet, amelynek az Országos Levéltár is része lett. A főhatóság megváltozása azt is jelentette, hogy az Országos Levéltár dolgozói számára érvényét vesztette az ún. 1893 évi képesítési törvény. A korábbi fogalmazói vizsga megszűnt és az új dolgozók kiválasztásának fő kritériuma a bölcsészdoktorátus és a pályázók szakirodalmi munkássága lett. Az új főhatóság a kezdő dolgozók részére a korábbinál kedvezőbb anyagi lehetőséget és külföldi tudományos ösztöndíjakat biztosított. 1928-tól pedig új tudományos dolgozóként csak olyanokat kívántak alkalmazni, akik az Ösztöndíjtanács által adományozott ösztöndíjjal legalább egy évet külföldön töltöttek. A levéltári dolgozók száma 1935-ben már 47 főre nőtt. A személyi állomány gyarapodása alapján megalapozottnak tünt az 1934-ben kinevezett új főigazgató, Herzog József nagyszabású leltározási és rendezési programja. A második világháború előtt az Országos Levéltárra nehezedő újabb igazgatási feladatok azonban meghiúsították az említett célkitűzések realizálódását. Herzog halála után 1942-ben Jánossy Dénes lett az új főigazgató, akinek programjában már a levéltárosképzés reformjának és a levéltártan irodalmi kimunkálásának terve is szerepelt. A háború miatt Jánossy programjából nem sok valósult meg. Az utolsó harminc esztendő változásait kortársi közelségből értékelve Sashegyi Oszkár többek között kiemelte a dolgozók számának megháromszorozódását (főként a technika eredményeinek fokozottabb levéltári alkalmazásának következményeként), az egyetemi levéltároskópzés megvalósulását és a dolgozók demokratikus szervezetei megalakulásának jelentőségét. BuzásiJános osztályvezető az Országos Levéltár 1874 — 1974 közötti nemzetközi kapcsolatainak történetét tekintette át. Előadása bevezetőjében kifejtette, hogy a modern nemzeti levéltárak létrejöttével miként vált törvényszerűvé az egyes országok levéltárainak kölcsönös kapcsolata annak ellenére, hogy a feudális korszakban a levéltárak az elzárkózás szimbólumainak számítottak. A kölcsönös tapasztalatcsere, valamint az egyes országok története számára fontos források feltárása és begyűjtése már a modern levéltárak kialakulásával egyidőben a nemzetközi levéltári érintkezés két olyan területe lett, amely megváltozott formában ugyan, de mind a mai napig a nemzetközi levéltári együttműködés alapjait képezi. Az újjászervezett Országos Levéltárnak az első nemzetközi fellépését Pauler Gyula 1875-ben tett nyugat-európai tanulmányújtja jelentette. A másik fontos területen az Országos Levéltár főleg a külföldön levő magyar provenienciájú anyag vétel vagy csere útján történt megszerzésével végzett