Századok – 1974

Folyóiratszemle - Good D. F.: Stagnálás és „take-off” Ausztriában 1873–1913 1004/IV

1004 FOLYÓIRATSZEMLE Iában egy újabb lépcsőfokot jelent majd. A probléma vizsgálatának befejező fázisa lesz, amikor mindegyik forráscsoport bevonásával, azok komplex feldolgozása révén születik meg az általánosítás. (Isztorija SzSzSzR 1973. 6. szám, 81—95. I.) M. David F. Good: Stagnálás és „take-off" Ausztriában, 1873—1913 Az új gazdaságtörténet eddig még nem sokat produkált az osztrák gazdaság történetének kutatásában. A gazdaságtörténészek többsége a gazdaság intézményi környezetének kutatásával foglalkozik. A gazdaság fejlődésének ütemére nézve még elég kevés adatsort dolgoztak ki. Az utóbbi tíz évben ebben némi változás állt be. Az új kutatások nyomán feltételezték, hogy az osztrák iparban egy gyors és hirtelen felfutás hozta a minőségi változást. A jelen tanulmány célja az volt, hogy egy új adatsor bekapcsolásával kételyeket ébresszen mind a take-off fogalom ausztriai alkalmazhatóságával, mind az 1873 — 96-os nagy recesszió koncepciójával kapcsolatban. Az irodalom lényegében egyetért azzal a korszakolással, hogy 1867—73 volt az első nagy felfutás időszaka, majd ezt 15 év stagnálás követte, míg 1896 után egészen az első világháborúig újra gyors fejlődés valósult meg az iparban. A vitakérdést csak az jelenti, hogy melyik korszakot tekintsék a take-off-nak. A többség az első Gründerzeitet egy hibás startnak tekinti, és az első világháborút megelőző évtizedet tekinti az igazi ,,take-off"-nak. Richard Rudolph szerint az első Gründerzeit elhibázott voltát bizonyítja az utána következő hosszú stagnálás. A köztörténet is általában a háborút megelőző évek példa nélkül álló prosperitásáról beszél. Másrészt viszont Nachum Gross doktori disszertációjában kimutatta, hogy az első felfutás idején lényegesen gyorsabb volt az ipari termelés évi növekedése, mint a második ilyen korszakban. Szerinte a növekedési ráta 1865 és 85 között 4,09% volt, míg az 1880 és 1911 közötti periódus átlagos növekedése csak 3,42%. Az 1873 és 1896 közötti stagnálás elfogadása tekintetében szinte teljes viszont az egyetértés, főleg a kvalitatív bizonyítékok hatására. Az 1873-as válság idején a beruházási bankok visszaléptek az ipar finanszírozásától, és csak 1896 körül tértek vissza eredeti tevékenységükhöz. Ez a stagnálás a gazdaságtörténészek véleménye szerint egybeesett az 1873 utáni világméretű depresszióval. Az adatok azonban inkább nagyobb áringadozásról szólnak, semmint egy feltételezett ipari stagnálásról. A stagnáláselméletek értékelésénél figyelembe kell venni a gazdaságtörténet elméleti feltételezéseit is. Manapság feltételezik, hogy a gazdaság állapotának változásait le lehet írni a hosSzútávú áringadozások segítségével. Ha az árak emelkednek, akkor az infláció következtében a bérek elmaradnak az árak mögött, a profit ezáltal megnő, azaz a gazdaság növekedése biztosított. Ha az árak esnek, vagy stagnálnak, akkor a profitok is hasonlóképpen viselkednek, és a deflációs periódus a növekedés Szempontjából mint retardáció jön számításba. Minthogy az 1873 — 96 közötti periódust világszerte a hosszan eső árszínvonal jellemezte, ezért nagy válságról beszélnek. Észre kell azonban vennünk, hogy az ilyen megfeleltetési elmélet csak egy cikluson belüli növekedési trendekre releváns. A növekedés hosszú távú tendenciáit mindenekelőtt a reál terminusok határozzák meg, elsősorban a technikai fejlődés üteme. Az ármozgások is fontosak a hosszú távú tendenciák megítélésénél, de csak sok más tényezővel együtt értékelhetőek. Az adott periódusban ugyan megfigyelhető a defláció, világválságról mégsem beszélhetünk. Walter Hoffman adatai szerint Németországban a netto nemzeti termék növekedési rátája végig azonos maradt mind a deflációs, mind az inflációs szakaszban. Többen, pl. David Landes kimutatták, hogy a defláció már 1817 óta érvényesült a világgazdaságban. Ma már Nagy Britannia ós az Egyesült Államok esetében is kétségbe vonják a nagy válság létezését. A kérdés kvantitatív vizsgálata sok nehézséggel jár. Nemzeti jövedelem statisztikák természetesen még nem voltak, és a becslések is nagyon bizonytalanok. A másodlagos mutatók közül eddig még nem vizsgálták meg a pénzügyi intézmények tevékenységét jellemző kvantitatív mutatók információtartalmát. Mindenekelőtt a pénzügyi intézmények teljes kinnlevőségei jöhetnek e célra szóba. Ennek az adatsornak több előnye van az eddig használt szénfogyasztás, gépipari termelés stb. idősorokkal szemben. Ez az idősor nem annyira összetett; az egész század folyamán használható; a pénzügyi intézmények típusai változatosak voltak, és ezért az egész gazdaság fejlődésének mutatója lehet;