Századok – 1974

Folyóiratszemle - Crouzet F.: A XIX. századi francia gazdasági növekedés újragondolása 999/IV

FOLYÓIRATSZEMLE 1001 kivéve persze az 1847 — 48-as válságot. Ezt akár a take-off időszakának is tekinthetjük. Ebben az időszakban az évi átlagos növekedés 2,4% volt. Az 1860-as évekkel egy határozott lelassulás következett, és az 1880 —90-es éveket stagnálásnak is tekinthetjük. Az első világháború előtti időszakban azonban a francia gazdaság magához tért, és az ipari termelés évi átlagos növekedésének rátája egy újabb munka szerint elérte a 2,4%-ot. Ezt a periódust a XIX. század zenitjének és nem egy új növekedési fázis kezdetének tartják. Az elmondottak alapján a francia gazdaság növekedésének egy jó megközelítést jelentő periodizációja a következő lehet: 1815—1840: rendszertelen, de néha gyors növekedés 1840—1860: gyors növekedés 1860—1882: lelassuló növekedés 1882—1896: stagnálás 1896 — 1913: gyors növekedés A periodizáció nem mutat évszázadnyi stagnálást, a néhány évvel ezelőtt divatos pesszimizmus alaptalan volt. Nem szabad azért a hibás pontokról sem megfeledkezni. Franciaországban volt ugyan ipari forradalom, de sokat késett, és nem fogta át a gazdaság egészét. Bár sok technikai újítás eljutott Franciaországba, elterjedésük általában lassú volt. A gyorsan fejlődő új iparok csak kis szigetek maradtak a hagyomány tengerében. A mezőgazdasági szektor 1914-ig nagyobb súllyal bírt, mint a fejlett gazdasági rendszerekben. T. Markovitch joggal hangsúlyozza, hogy a francia iparosítás sajátosságának azt tekinthetjük, hogy a nagy és a kis ipar legalább a XIX. század közepéig párhuzamosan fejlődött. Az ipari egységek kisebbek maradtak, mint máshol, a gépek régebbiek voltak, a termelékenység alacsonyabb maradt. Az angolokkal szembeni minőségi elmaradás az egész század folyamán megmaradt, és később hasonló elmaradás képződött Belgiummal, Németországgal és az USA-val szemben is. A francia gazdaságtörténetben, a már jelzett egyoldalúságokon túl, el kell kerülni az egyetlen okra támaszkodó magyarázatokat. El kell kerülni az eklekticizmust, de pluralizálni kell az interpretációt. Ehhez számba kell venni az eddigi magyarázatokat. — A szén hiánya. Figyelembe kell venni, hogy az ipari forradalom kezdetén még a vízienergia volt a döntő, és később is kikerülhették volna a szenet különböző technikai megoldásokkal. Ugyanakkor a szén hiánya hátráltató tényező volt. A korai ipari centrumok a Szónmezőkre települtek. E. A. Wrigley kimutatta, hogy a Ruhr-vidék és a francia iparvidékek egyenlőtlen fejlődésének fő oka a szénbányászat eltérő feltételeiben rejlett. — A társadalmi-kulturális környezet. Itt a vállalkozói magatartás hiányáról, az antikapitalista értékrendszerről szoktak beszélni. Gerschenkorn azonban kimutatta, hogy Németországban méginkább ilyen volt a helyzet, mégis gyorsabban fejlődtek. Az egész problémát eltúlozták és túl szisztematizálták. A periodizálással ez a koncepció nem fér össze, hiszen a növekedés a század első felében volt gyorsabb, amikor az Ancien Régime maradványai még erősebbek voltak. — A demográfiai tényezők. Itt tényekkel állunk szemben. A népesség 1801 és 1851 között 31%-kal nőtt, de 1851 és 1914 között a 9%-os növekedés stagnálást jelent. Ez a belső árupiac és a munkaerőpiac leszűküléséhez vezetett. A népesség lassú növekedését meghatározó trend az ipari forradalom előtt megkezdődött, tehát a XIX. század már csak örökölte. Ezt tehát fontos hátráltató tényezőnek tekinthetjük, de figyelembe kell vennünk, hogy a század első felében mégis volt jelentékeny növekedés, és hogy az első.világháború utáni felfutás egy rendkívül alacsony népességnövekedés ellenére is érvényesülni tudott. — A mezőgazdaság szerepe. A mezőgazdasági forradalom Franciaországban későn következett be, sok területen csak az 1840-es években. A kis birtokok nem voltak érdekelve az árutermelésben. Ezért kis felvevő piacot jelentettek. Az utolsó negyedszázadban ehhez még a világméretű agrárválság és a filoxera is hozzájárult. — Az alacsony induló szint. Franciaország már a XVIII. század végére elmaradt Anglia mögött, de ez a rés a napoleoni korszak után már elég nagyra nőtt. Anglia mint győztes versenytárs le is zárta a kereskedelmi lehetőségeket. A külpiacok nagy részét elvesztették, a belső vásárlóerő pedig viszonylag kicsiny volt. A szállítás és a pénzügyi szféra elmaradott volt. Ezen túllépni csak azoknak sikerült, akik a meglevő lehetőségekre építettek, pl. a képzett kisipari munkaerőre. M. Levy-Leboyer mutatott rá, hogy a modernizáció fordított utat követett mint Angliában, mert a fogyasztási cikkek gyártásának profitjából modernizálták a félkész termékek gyártását. Ez, és nem a családi vállalatok nagy száma magyarázza az ipar alacsony koncentráltságát és lassú fejlődését. A finomabb fogyasztási cikkek iránt nem nőhetett olyan gyorsan a kereslet. A 30-as években a mezőgazdasági fellendülés,