Századok – 1974
Folyóiratszemle - Szelumszkaja N. B.: A XIX. sz. végi és a XX. sz. eleji oroszországi nemesi gazdaságok vizsgálatának forráskutatási problémái 1002/IV
1002 FOLYÓIRATSZEMLE a 40-es években a vasútépítés növelte meg a piacot. Amikor ezek a hajtóerők megszűntek, akkor a piac beszűkült, és Grouzet szerint ez volt a növekedés lelassulásának fő oka. Szoktak a bankokra is hivatkozni. Ezzel szemben tény, hogy a 30-as, 40-es években a Haute Banque csoport is sok kockázatot vállalt, és az 1850-es évektől pedig megkezdődött a bankforradalom. Franciaország a 60-as évektől a technológiai függetlenségig is eljutott. Miért lassult le hát a fejlődés, éppen amikor egy sor régi hátráltató tényező megszűnt? A belső piac beszűkülése mellé több külső ok is csatlakozott: a szabad kereskedelmi politika bevezetése; az amerikai polgárháborúban a déli piac elvesztése; a porosz háború miatt az 1870 — 73. évi világméretű fellendülés elszalasztása; Elzász-Lotaringia elvesztése. A növekedés lelassulásával aztán a rossz, elavult ipari struktúra rögzült. A kezdeményezőkészség azonban megmaradt, hiszen a 80-as évektől kezdve az új iparok, a villamosipar, majd az autóipar gyorsan kifejlődött. A XX. század elejére a város és az ipar függetlenedni tudott a mezőgazdaságtól. Az első világháború egy kedvező növekedési periódust szakított meg. (History, 1974, 59. szám, 167-179. I.) H. N. B. Szelunszkaja: A XIX. sz. végi és XX. sz. eleji oroszországi nemesi gazdaságok vizsgálatának forráskutatási problémái A szovjet történettudomány hagyományos témái közé sorolható az 1917 előtti orosz agrárrendszer jellegének, a mezőgazdaság kapitalista fejlődése sajátosságainak, s ezen belül a nemesi földbirtokok helyzetének vizsgálata. Nemcsak hagyományos, de vitatott téma is ez. Elég utalni pl. P. G. Rindzunszkij, A. M. Anfimov, I. D. Koval'csenko, K. N. Tarnovszkij különböző álláspontot képviselő tanulmányaira. (Utóbbi az „Isztorija SzSzSzR" 1970. 3. számában adott áttekintést a konfrontálódó véleményekről.) A keleteurópai agrártörténeti szimpóziumok kötetei szintén tükrözik a probléma bonyolultságát. A források különböző jellege, az egységes forráselemzési eljárás hiánya nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ez a fontos kérdés nincs végérvényesen tisztázva. A módszertani fogyatékosságok arra a helytelen szemléletre vezethetők vissza, amely hosszú ideig lebecsülte a forráskutatást. A vitatott kérdések eldöntését, a szükséges általánosítások meggyőző voltát az egységes forrásfeldolgozási eljárás, és új, tömegstatisztikai források korszerű módszerekkel történő feldolgozása biztosíthatja. A cikk első része a nemesi birtokok kutatásában eddig használt forráscsoportokat tekinti át. Az 1916-os és 1917-es mezőgazdasági összeírás adataival kezdi. Ezeket csak a közelmúltban vonták be a vizsgálódások körébe. Jelentőségüket az adja, hogy a forradalmak előestéjén az egész országot átfogóan rögzítették a helyzetet. Az összeírás adatlapjai csak hiányosan maradtak fenn, így ez a forráscsoport nem nyújt elsődleges információt, de felhasználása ennek ellenére alapvetően fontos. Az 1916-os összeírás anyagaiból elsősorban A. M. Anfimov használt fel sok adatot. Ezek alapján mutatta ki pl., hogy az első világháború következtében milyen arányváltozás figyelhető meg a vetésszerkezetben az ipari növények javára, vagy hogyan erősödött a földbérleti viszonyok kapitalista jellege. Monográfiájának konklúziója — amelyet sokan, köztük a cikk írója sem tart egyértelműen bizonyítottnak —, hogy továbbra is az ún. ledolgozási rendszer dominált az oroszországi nemesi nagybirtokon. Az 1917-ben felvett adatok, mint történeti forrás nem megbízhatóak, ezért felhasználásuk során a forráskritikának különös jelentősége van. Utal a cikk L. Sz. Tyeresenko kandidátusi értekezésére (M. 1968), amely az 1917-es adatok történeti forrásértékét elemzi. Az egyik fő probléma, hogy a rendelkezésre álló adatok nem teszik lehetővé a megbízható, megalapozott általánosítást a nemesi nagybirtok szociálökonómiai sajátosságait illetően. E. M. Szavickij tanulmánya pl. a belorussziai kormányzóságok adatai alapján tett kísérletet a nemesi gazdaságok 1905—1917 közötti helyzetének jellemzésére. Összesen 1339 100-gyeszjatyina feletti birtok adatait dolgozta fel. Ezeknek csaknem 40%-a folytatott önálló gazdálkodást a földterület kb. egyharmadán, saját eszközökkel, bérmunkát alkalmazva, több mint 30%-uk bérbe adta birtokát, a fennmaradó alig 30%, a földterület felén, ún. vegyes-gazdálkodást űzött. A felhasznált adatok hiányossága, hogy a szociálökonómiai jelleg meghatározásához — az általánosítás és nem a tipizálás szintjén — szükséges mutatókat nem egyenletesen tartalmazzák. A földbérlet jellegére vonatkozóan pl. Szavickij a Radzivill-ek adataira kénytelen hagyatkozni, ami következtetéseinek bizonyítottságát labilissá teszi. Ez a probléma a forrásképzés folyamatára vezethető vissza, mert a birtokosok az egyébként sem egységes kérdéseket különbözőképpen értelmezték és valaszolták meg.