Századok – 1974

Történeti irodalom - A múlt magyar tudósai I–II (Ism. Gergely András) 985/IV

987 TÖRTÉNETI IRODALOM magával a szajáni őshaza gondolatát?), s a Dialektikus materializmus és társadalomtudomány (1963) o. munka méltatását, amelyet a mű első, 1965-ös változatának ismertetése nem pótolhat. Tilkovszky Lóránt ,,egy tudós magyar gazda", Balásházy János szakirodalmi, népszerűsítő és gyakorlati munkásságát ismerteti. A kisbirtokos nemesben saját gazdálkodási gondjai tudatosították az agrártudomány fontosságát. Munkásságát ezért nem a kísérletezésen alapuló új eredmények feltárása, hanem a külföldi eredmények széleskörű tapasztalatán alapuló hazai adaptációja jellemzi. De éppen ebben volt tudósként is eredeti, s biztos szemmel vázolta fel a korszerű magyar mezőgazdaság első átfogó rendszerét, amelyet „rendezett legelőjű magyar váltógazdaságnak" nevezett el. Jobban kirajzolódott volna Balásházy tudománytörténeti helye, ha a hozzá hasonló működést kifejtő keleteurópai szakembereket is megismerhettük volna. Nagyobb hangsúlyt igényelne Balásházy politikai „pályafordulása", hiszen gazdasági koncepciója egy átfogó reformprogram része, így a korszak nagy kérdése eldöntetlen marad: képes-e a kisbirtok a kapitalista gazdálkodásra való áttérésre? M. Zemplén Jolán és Egyed László tanulmányai (Eötvös Lóránd élete ill. tudományos munkássága) önmagukban a gyűjtemény legjobb írásai, s csak a téma megkettőzése folytán nem válik azzá a kötet is.M. Zemplén Jolán szép életrajza Eötvös életénekkülső és belső történéseit híven regisztrálja. Érezzük, mint igyekezett megfelelni a biztosított karriernek (24 évesen egyetemi tanár), felfedezései mellett szervező-oktató munkájával is a zseniális tudós. Megtudjuk, miért választotta a tudósi pályát, — csak azt nem, hogy miért a fizikusit. Egyed László teljesen közérthetően, s mégis túlzó leegyszerűsítés nélkül ismerteti Eötvös szellemes, tehát a tudományban zseniális ötleteit, kísérleteit, tételeit. Keresztury Dezső évtizedes kutatásainak eredményeit sűrítette össze Arany Jánostanulmányában. Az életúton kalauzol végig, s nem tudományáganként csoportosítva mutatja be a tudós Aranyt — helyesen, hiszen a tudomány Aranynál a költői fegyverzet része. Indokolt Arany szerkesztői-tudományszervezői munkásságának alapos ismertetése is. Megtudjuk, mit jelentett számára a verstan, az irodalomtörténet, a műelemzés, a néprajz, mit az Akadémia. Vajon volt-e Aranynak önálló véleménye magáról a tudományról? — merül fel bennünk a (megválaszolatlanul maradó) kérdés. Eősze László feladata nem volt könnyű, hiszen Kodály neve ma már fogalom. „Egész életműve egyetlen nagy művelődóspolitikai koncepció szolgálatában ál1

, s ez: a népzenén alapuló egységes és általános nemzeti zenekultúra megteremtése" (180— 181. 1.). Ha valaki tudományával, tudásával egy nemzetet formált, úgy Kodály volt az. S az életrajz, elemezve a századforduló szellemi mozgalmait, bemutatva a képzés és önképzés tágas hazai lehetőségeit (az ismertetettek közül Kodály tanul a legkevesebbet a külföldtől !) választ ad a miértre is. A zeneelméleti fejtegetéseket azonban az átlagolvasó nem tudja követni: a gimnáziumban nincs zeneelméleti oktatás, az írónak tehát általános iskolás szinttel kell számolnia ! De ez is csak ráébreszt: nekünk kell még teljessé tennünk Kodály életművét. Vadász Elemér elemzi Szabó József geológus sokoldalú munkásságát. A szorgalom és a termékenység ismertetése azonban önmagában nem győzi meg az olvasót arról, hogy „helye, működése ós jelentősége Eötvös Loránd mellé állítható" (138—139. 1.). Rejtve marad, hogy a pozitivizmus, tehát éppen a XIX. század ideálja az az anyagfeltáró-adatgyűjtő tudóstípus, ahol a tudósi nagyság csaknem mennyiségileg mérhető. Félrevezető az a tétele is, hogy „а XIX. század első felében a magyar társadalom egészében a természettudományok csaknem teljesen ismeretlenek voltak" (26. 1.). Kiss Ervin nem tudja eléggé emberközelbe hozni a valószínűleg az életben is nehezen megközelíthető kiváló kohászati szakember, Geleji Sándor alakját. Megelevenítőkészség hiányában emlékbeszédet kapunk, amelynek hallatán a szakértők bizonyára elismerően bólogatnak: „a Mannesmann- és Stiefel-rendszerű lyukasztó sorok, a Pilgersor, a dugós csőnyújtó sorok, az elongátor, a tolópad és a hidegpilgersorok technológiai paramétereinek meghatározására kidolgozott elméleteire a nemzetközi szakirodalomban gyakran hivatkoznak" (78. 1.). Kósa László, Keve András, Farkas Gyula egyenként nem érzi felelősnek magát Herman Ottó tudósi életművéért, s a három portré (néprajzos, természettudós, antropológus-régész) együtt nem ad egy egészet. Pedig Herman a legproblematikusabb egyéniség a tudósok fenti sorában. Nem dilettantizmusára, huszadik századi polihisztor-voltára vagy vitamódszerére gondolunk. Herman Ottó volt az, aki a nemzeti, tehát tudományos, nem-nemzeti, tehát tudománytalan képletben összefoglalható tudománykoncepció bűvöletében élt, s annak legkevésbé rafinált, könnyen tetten érhető válfaját képviselte. Nemcsak derék pozitivista ő (legjobb korszakában az), hanem koncepciózus, sőt pre-