Századok – 1974

Történeti irodalom - A múlt magyar tudósai I–II (Ism. Gergely András) 985/IV

986 TÖRTÉNETI IRODALOM Csorna, Balásházy), ott ez elkerülhetetlen, S mindennapi életük meg is elevenedik előttünk. Egy-egy jólsikerült pillanatfelvétel tájékoztat Korányi, Arany, Szabó életviteléről, s az ennek nyomán felébredt kíváncsiság már kielégítetlen marad, s halaványul a tudósi portré Molnár vagy Geleji esetében. A tudományos életrajz — ha az akadémiai emlékbeszéd műfajánál többet kíván nyújtani — a tudománytörténet és az életrajz olyan ötvözete kell hogy legyen, amelyben nem az általánost, a tudományt színezi az egyedi, a tudós élete, hanem a kettő szintézisének, a tipikus bemutatásának kell megszületnie. A műfaj tehát csaknem szépirodalmi jellegű, ahogyan maga a tudományos életmű egésze is számos rokonvonást mutat egy — tökéletes vagy tökéletlen — műalkotással. Az életrajzok íróinak tehát a történetírói (közelebbről tudománytörténészi) képességek mellett még szépírói érzékkel is rendelkezniük kell, hogy az életrajz és a tudomány szintézisét megteremtve meggyőzően mutathassák be: valóban nagy tudósi életmű az, amelyet elénk állítanak. De önmagában ez sem elegendő, felállíthatjuk a szakismeret és tudománynépszerűsítés újabb kettős követelményét is. Mivel nálunk a tudománytörténetnek alig vannak önálló művelői, így a szerzők az egyes tudományterületek művelői közül kerülnek ki. Sőt, Korányit, Molnárt, Kodályt munkatársai, tanítványai mutatják be. A legszerencsésebb megoldás ! De a polihisztor Herman Ottó már tudománytörténészt igényelt volna, hiszen most három különböző szakterületen dolgozó szerzőtől három különböző, de egymásra bizony hasztalan hivatkozó Herman Ottó portrét kapunk. Eltérő az egyes kötetek belső tagolása is. Van, amelyik egyetlen ívben vázolja fel az életművet, mint a Molnár Eriknek szentelt legterjedelmesebb kötet; némelyik különválasztja az életrajzot és a tudományos eredmények bemutatását (Eötvös Lóránd esetében külön szerző írta e két fejezetet !); mások a tudományos tevékenység irányait osztották alfejezetekbe, mint a legrövidebb, Szabó Józsefet bemutató, kilenc alfejezetre tagozódó írás. Közös sajátosságuk viszont a közérthetőségre törekvő, esszészerű fogalmazás, az értékelések egyértelműsége, magyar tudománytörténeti megalapozottsága. Nemzetközi kitekintésre, összehasonlításra sajnos csak elvétve kerül sor (Korányi Sándor, Herman Ottó). Valamennyi kötetet képmelléklet és rövid bibliográfia egészíti ki. Az egyes életrajzok méltatására nem egyenlő mértékben érezzük magunkat illetékesnek, s nehéz feladat egymáshoz viszonyításuk is. Az alábbiakban a tetszés némileg talán szubjektív rendjében kockáztatunk meg néhány észrevételt. Az első gyűjtemények vitathatatlanul legjobban sikerült darabja Magyar Imréé: Korányi Sándor. A nagyszülőkig visszapillantó, a munka harmadára kiterjedő családtörténeti háttér valóságos mini-szociográfia, a nyugaton utazó fiatal orvossal együtt ismerjük meg az akkori orvosi iskolákat, megtudjuk, mennyi protekció kellett a pesti álláshoz, professzori kinevezéshez, megbizonyosodunk, hogy nemcsak a gyógyítás, hanem az új orvosi felismerés is a humánumon alapozódik, megértjük Korányi felfedezésének lényegét, nem marad előttünk rejtve az sem, hogy a siker előfeltétele a biztosított anyagi háttér, hogy a nagy tudós családi élete nem lehet teljes, s minő áldozat ezért a hitves élete. A szemtanú hitelével, teljes drámaiságában tárja elénk Magyar Imre mesterének kettős tragikumát, munkásságának a betegség belső és a fasizmus külső szorításán alapuló lehetetlenné válását. Kara György munkája (Körösi Csoma Sándor) az előbbi kötethez hasonlóan ugyancsak nem téveszti szem elől, hogy a tudományos életmű nemcsak írott anyagot jelent. Körösi Csoma Sándor nem kizárólag nyelvtudós, hanem felfedező utazó volt, s csak útközben tett két évtizedes nyelvészeti kitérőt. Kara György végigkíséri tehát életét, a nagy utazást, s szépen dokumentálja, hogy Körösi csak Levantéig járt az általa kitűzött úton, s Perzsiától már az angol politika helyi reprezentánsai, akik tudják, hogy mit kell kezdeniük a tudománnyal s a tudóssal, orientálják Orient s az orientalisztika felé. A szorgalmat, önfeláldozást, elvágyódást, múltbamerülést egyaránt magában foglaló romantikus kaland- és tudásvágy önmagában nem, csak megfelelő külső irányítással eredményezhet maradandó életművet — teszi bizonysággá gazdag anyagával a tanulmány, amelyben egyébként a romantika és tudományirányítás szavak nem is fordulnak elő. Első ízben rajzolt teljes képet Molnár Erik tudományos munkásságáról Bánki György. Az átfogó, tényszerű ismertetés a hangsúlyt az életmű kevésbé ismert részére helyezi, ezért terjedelmének majdnem fele a felszabadulás előtti írásokkal foglalkozik. Bemutatja Molnár tévedéseit is, de éppen a kortársi kritika felidézésével nagy biztonsággal jelöli ki tudománytörténeti helyét. Molnár doktriner kérdésekre keresett — s adott olykor doktriner — válaszokat. Kérdései a politikai gyakorlatból fakadtak, de tudományos válaszait soha nem rendelte alá a politikai taktika szempontjainak, s ez teszi életművét annyi kortársával ellentétben minden vitatható mozzanata ellenére is maradandóvá, módszerét követendővé, személyét példaadóvá. Ránki tanulmányából hiányoljuk a Molnár-féle őstörténeti könyvek felemlítését (talán a távol-keleti hadifogoly hozta