Századok – 1974

Történeti irodalom - A múlt magyar tudósai I–II (Ism. Gergely András) 985/IV

985 TÖRTÉNETI IRODALOM határozott első változattól a romantikus-liberális változatig, mindig kitérve arra, hogy az egyes költőknél illetve költői csoportosulásoknál hogyan alakulnak a társadalmi egyenlőségre, a ,,nemzet-család" demokratizmusára vonatkozó nézetek. (A szerző által fölvetett kérdés elméleti jelentőségét csak fokozza, hogy a „nemzet-családélet" ábrándja — igen sok hasonló vonással — kapott új megfogalmazást a két világháború közötti népi íróinknál.) Fenyő István tanulmánykötetének figyelemre méltó elemzései s általában a reformkorra vonatkozó eszmetörténeti kutatások eddigi eredményei igen világossá teszik, hogy mennyi még a tennivaló e tekintetben, s hogy az elvégzendő feladatok egy része a történelmi fejlődést — forrásos bázison — jól ismerő irodalomtörténészeket, illetve elmélyült irodalomtörténeti műveltséggel rendelkező történészeket követel. Példaként — éppen e tanulmánykötet témáival kapcsolatban — fölvetődik egy olyan elmélyült vizsgálat szükségessége, mely a reformkor irodalmát s a reformkor rendkívül gazdag történelmi publicisztikáját abból a szempontból dolgozná föl, hogy milyen eszmetörténeti korreláció mutatható ki a közgondolkodás, a tudatformálás e két „műfaja" között. Rendkívül fontos lenne a mi szempontunkból is, hogy egy részletes elemzés kimutassa, melyek a rendi szemléletnek a reformkori irodalomban is tovább élő elemei, s ezek milyen változásokkal és változatokkal itatják át a magyar romantikát s egyáltalában a magyarországi liberalizmust. Ebben a nagyszabású munkában a történészek részvétele s még inkább a történetiség szempontjának érvényesítése annál inkább szükséges, mert a közgondolkodásban a reformkorról alkotott kép — nem mindig pozitív hatással — túlságos egyoldalúsággal napjainkig a vates költőktől meghatározott. Egyetértünk a szerzővel abban, hogy gazdag reformkori irodalmunk iga\d értékeinek megőrzéséhez valóban nem kis mértékben járulhatna hozzá a „nép, nemzed, nemzeti irodalom" elemző-bíráló-minősítő eszmetörténeti értelmezése. Unger Mátyás A MÚLT MAGYAR TUDÓSAI (Szerkeszti Ortutay Gyula. I. gyűjtemény (Bp. Akadémiai Kiadó. 1970) Kara György: Körösi Csorna Sándor (210 1.); Magyar Imre: Korányi Sándor (239 1.); Tilkovszky Lóránt: Balásháry János (207 1.): Vadász Elemér: Szabó József (151 1.); M. Zemplén Jolán— Egyed László: Eötvös Loránd (209 1.); II. gyűjtemény (Bp. Akadémiai Kiadó. 1971) Keresztury Dezső: Arany János (227 1.); Kósa László—Keve András—Farkas Gyula: Herman Ottó (179 1.); Eősze László: Kodály Zoltán (189 1.); Kiss Ervin : Geleji Sándor (175 1.); Bánki György: Molnár Erik (226 1.). Tíz XIX — XX. századi tudósi életpályát tartalmaz a sorozat első két gyűjteménye. Ortutay Gyula, a szerkesztő törekvése arra irányult, hogy különböző korszakok, eltérő tudományágak, sajátos életutak kerüljenek egymás mellé. A sorozat érdekességét éppen az adja, hogy nem „párhuzamos életrajzok" sorakoznak egymás mellett, hanem egymással alig összevethetők. A romantikus tudós egy eszme vagy ötlet megszállottja, a polihisztor az egész természeté, a politikus mozgalma kérdéseire igyekszik választ adni, a művész alkotása titkait boncolgatja, a gyakorlati szakember (mezőgazda, mérnök, orvos) dolga lényegéig akar hatolni. Nincs egyetlen az életrajzok között, mert nincs is olyan igazán nagy tudós, akit csak a tudomány izgatna önmagában, nincs köztük olyan, aki a tudományt foglalkozásként választotta volna. Figyelemre méltó tanulság ez napjainkban, amikor a tudósi pálya nálunk is tízezrek foglalkozásává válik. Csak helyeselhetjük tehát a szerkesztés azon elvét, hogy a sokféleséget semmilyen szempontnak nem rendelte alá. Sajnálatos tehát, hogy XVIII. századi vagy még régebbi nincs e tudósok között, sőt, hogy az I. gyűjtemény egy kivétellel csupa XIX. századi életrajzot közöl. Arany János ós Kodály Zoltán együttes jelenléte a II. gyűjteményben (két ilyen nagyságrendű életmű, azonos motiváció, azonos tudósi alkat !) ugyancsak felbillenti az egyensúlyt. A szerkesztés végső mérlegét azonban csak a sorozat lezárulta után vonhatjuk meg. Az egyes életrajzok szerzőinek sem volt könnyű dolguk. Csak tudományos életrajzot kellett adniuk, Arany költészetére, Molnár politikai tevékenységére, a professzorok oktató-nevelő munkájára csak röviden hivatkozhattak. Pedig, mint utaltunk rá, nagy tudósaink többnyire csak eszköznek, s nem célnak tekintették a tudományt (ebből a csoportból talán csak Eötvös Lóránd a kivétel). Másfelől kérdéses, hogy milyen mértékben mutassák be a tudós magánéletét. Ahol a tudósi egzisztencia bizonytalan (Körösi