Századok – 1974

Történeti irodalom - Fenyő István: Nemzet nép – irodalom (Ism. Unger Mátyás) 983/IV

984 TÖRTÉNETI IRODALOM németi Tóth László, Töltényi Szaniszló, s — a ma embere számára puszta irodalomtörténeti adattá vált — első folyóirataink: a Tudományos Gyűjtemény, az Auróra vagy a hamvába hunyt — Eötvös féle — Budapesti Szemle szerepét. Másrészt közvetlenül is célba vesz olyan elméleti, eszmetörténeti kérdéseket, melyek a nép, a nemzet, a nemzeti irodalom szempontjából lényegesek. Ilyen tekintetben a kötet — viszonylag rövid, vázlatos — nyitó tanulmánya (A nemzeti irodalom eszméje a reformkori Magyarországon) illetve Az eredetiség-program, kialakulása és értelmezése 1817—1822 között, s az Ábránd a nemzet családéletéről című tanulmányok — melyekben az irodalmi népiesség eszméinek fejlődésvázlatát tartalmazza — érdemel különös figyelmet. A tanulmányok — melyek legtöbbje különféle irodalmi folyóiratokban már megjelent — terjedelmükben, témájukban különböznek, eszközükben, módszerükben és végső mondanivalójukban azonban nagyon egységesek. Ennek közvetett vagy közvetlen magyarázatát maga a szerző árulja el. A 400 oldalt betöltő kereken tíz tanulmányt a kötet megjelenése előtti négy esztendőben írta, amikor kutatásai beértek s bizonyos koncepcionális egységbe forrhattak. Fenyő István saját bevallása szerint (404. 1.) a reformkori irodalom kritikatörténeti összefoglalására készül, s e kötetben közölt munkáit műhelytanulmányoknak, érdeklődéssel várható, szintézise közvetlen előfutárának tekinthetjük. A tanulmányokban, melyekben szinte mindig visszatér a nemzeti irodalom keletkezésének forrásvidékére: a Kazinczy és Kölcsey, a klasszicizmus és a nemzeti romantika közötti irodalmi vízválasztóra, Fenyő István a kritikatörténész igényével és módszereivel dolgozik. A hagyományos értelemben vett irodalomtörténetnél sokkal erősebben támaszkodik a filozófiai s főként az esztétikai előzmények elemzésére. Különösen ami Schlegel, Hegel és Herder hatását, vagy közvetlen magyarországi vonatkozásban Schedius esztétikai előadásait és nézeteit illeti. Örvendetes, hogy komplexitásra való törekvésében figyelemmel kíséri és — nagyon szerény mértékben ugyan — de fel is használja a történettudomány kutatásait. Ezt a Szűcs Jenőre, Vörös Károlyra, Barta Istvánra, Tilkovszky Lorántra való hivatkozások s maga a szöveg is jelzik. Történész szemmel nézve is eredménye a kötetnek, hogy gazdag anyagot tár föl az 1817—1822 közötti évekre, s általában a nemzeti irodalom keletkezéséről és a nemzeti irodalom vezető eszméinek eredetéről ós fejlődéséről. Differenciált elemzésre törekvő tanulmányaiból jól kitűnik, hogy „hagyományőrzés és újítás, utánzás és eredetiség, provinciális elzárkózás és polgárosodás, ortológia és neológia, klasszicista emelkedettség és romantikus szubjektivitás ellentétes póluspárjai jegyében ütközik meg a reformkor első évtizedének hazai irodalma" (116. 1.). Eszmetörténeti szempontból az „eredetiség-eszme" fejlődése és történelmi értelmezése a kötet egyik eredménye. Igen adatgazdag, differenciált elemzésben tárulnak elénk e fejlődés egyes szakaszai és az egyes szakaszok társadalmi vonatkozásai, esztétikai eszményei, irodalmi, politikai vonatkozásai. Fenyő István Kazinczynak elsődlegesen nyelvi szépséget kereső, eredetiséget másodlagosnak tekintő, a parnasszusi műélvezetet a kevesek, a kiválasztottak kiváltságának tekintő álláspontjában is kimutatja már a változás csíráit, hogy azután sorra vegye az eredetiség három jelentős irányzatát. Az elsőt — s ez a magyar fejlődés sajátossága — a régi konzervatív-provinciális irodalmiság hivei, az ortológusok képviselik, akik a nemzetet még a nemességgel azonosítva a rendi nacionalizmus frázisait hangoztatják. A második fejlődési szakaszra „a polgárosodást szolgáló eredetiség-eszme" jellemző, mely a liberális politikusok felfogásának megfelelően „a középrendben" keresi támaszát, s nemzetfogalmába a nem nemeseket is befogadja. Az eredetiség eszme harmadik változatát a feltörekvő paraszti-polgári-mezővárosi rétegből kikerülő költőkben és írókban jelöli meg a szerző. Ennek a gondolatmenetnek a tulajdonképpeni kiegészítését és folytatását találjuk a bevezető tanulmányban (17. s köv. 1.), ahol a szerző kifejti azt a szembetűnő ellentmondást, hogy az eredetiség „kezdettől fogva idomult nálunk a nemzeti követelmények eredetiséget korlátozó rendszerében". „Paradox, de a fejlődés adottságaiból, a nemzeti lét alapvető fenyegetettségéből szükségszerűen következő tény: egyéniség, eredetiség, individuális önérvényesítés csak az azt azonnal szabályozó—redukáló—kollektív mederbe terelő nemzeti karakterjegyek társításával képzelhető el. . . Mindez pedig magyarázatot ad a nemzeti eszme primer, meghatározó, sőt túlzott szerepére." A reformkor politikai kulcsszava — a liberális nemesség programjának foglalata — az „érdekegyesítés". Fenyő érdekes kísérletet tesz arra, hogy az irodalmi népiesség minden társadalmi osztályt és réteget magába foglaló „nemzet-családélet" ábrándjában megmutassa az „érdekegyesítés" irodalmi tükörképét. Árnyalt fejlődésrajzban vázolja az ideológiai előzményeket Rousseau-tól Hormayr-ig s a „nemzet-családélet" tartalmi, eszmetörténeti fejlődését a konzervatív-patriarchális hagyománykultusz jegyeitől meg-