Századok – 1974

Történeti irodalom - Kratkaja isztorija SzSzSzR I–II (Ism. Menyhárt Lajos–Niederhauser Emil) 967/IV

973 TÖRTÉNETI IRODALOM ságban elmaradt a túl merész tervezés mutatóitól. Az 1964 — 65-ben tartott pártplénumok elsősorban a gazdaság-irányítás terén hoztak minőségi változást. A tervezés tudományos alapossága, a vállalati önállóság fokozása, az anyagi, gazdasági érdekeltség elvének érvényesítése, az ágazati arányok módosítása, a termelékenység növelésének elsődlegessége váltak a gazdaságpolitika irányító elveivé és gyakorlatává, amelyet a közelmúlt gazdasági fejlődése igazolt is. Az elért eredményeket és a további feladatokat az SzKP XXIII. és XXIV. kongresszusa összegezte, illetve jelölte ki. Ezek mellett a fejezet külön foglalkozik az Októberi Forradalom 50. évfordulója és a Lenin-centenárium eseményeivel. Előbbi kapcsán közöl pl. összefoglaló táblázatot a félévszázad során végbement társadalmi struktúra-változásról (512. 1.). Ebből megtudhatjuk pl., hogy a munkások és alkalmazottak aránya 1913-ban és 1928-ban 17% körül mozgott. Az 1930-as évek végére a lakosság felét, két évtized múlva több mint kétharmadát, 1969-ben pedig 78,41 százalékát alkották. Érdekes, hogy ezen belül a munkások aránya 1913 —1928 között 2%-kal csökkent, 1939-ben 32,5%-ot, 1969-ben pedig 54,5%-ot tett ki. A másik oldalon a volt uralkodó és a kisárutermelő osztályok felszámolásáról tanúskodik a táblázat, illetve arról, hogy a kolhozparasztság aránya az 1939-es 42%-ról 1969-re 21,5%-ra csökkent. A recenzált kötet befejező fejezete összefoglalja a több mint ötven esztendő kulturális vívmányait. A kulturális forradalom kérdése az Októberi Forradalom győzelme pillanatától különös hangsúlyt kapott. A tömegek műveltségi színvonalának emelése, tudatának szocialista jellegűvé formálása fontos szerepet kapott a szocialista építésben. A történelmi örökség miatt a szocialista kulturális forradalom az analfabétizmus felszámolásával és új iskolapolitika bevezetésével vette kezdetét. A Népbiztosok Tanácsának 1919. december 26-i dekrétuma értelmében minden 8 — 50 év közötti állampolgár köteles volt elsajátítani az írás-olvasás tudományát, orosz vagy anyanyelvén. Ehhez a szovjet állam munkaidő-kedvezményt és egyéb feltételeket is igyekezett biztosítani. Egy évtized alatt 10 millióan tanultak meg írni-olvasni. Az első ötéves terv ezen a területen is nagy előrelépést jelentett. 34 milliónyian tanulták a betűvetést önkéntes „tanítók" ezreinek közreműködésével. 1940-re a felnőtt lakosság körében lényegében sikerült felszámolni az írástudatlanságot. Az iskolapolitika terén új iskolák építése — 1920-ig 13 ezer új iskolát adtak át !, — a tanítóképzés fejlesztése (1920-ra négyszeresére nőtt a tanítók száma 1911-hez képest) és a nők iskoláztatása jelentették a legfőbb gyakorlati feladatokat. Az állami erőfeszítések és a társadalmi összefogás eredményeként 1930-ban általánosan kötelezővé tették a 4 osztályos oktatást, majd a második ötéves tervben felépített 20 ezer új iskola megteremtette a feltételeket a 7 osztályos kötelező, természetesen ingyenes általános iskola bevezetéséhez. A szocialista értelmiség kialakítása szintén a kulturális forradalom nehéz feladatai közé tartozott. A cári Oroszország sajátos társadalmi fejlődése következtében a társadalomban aránytalanul szűk volt az értelmiségiek, szakemberek rétege. Ezek többsége is szemben állt az új államhatalommal. A nép tehetséges fiainak irányított iskoláztatása — az ún. munkásfakultások megszervezése — segítette elő a szakemberhiány enyhítését. Ezen a területen is különös hangsúlyt kapott — az ún. korenyizacija során — a nemzetiségi területek fejlesztése. A háború előtt a szovjet értelmiség 80%-a a népből származó „új ember" volt, akiket a dinamikus társadalmi mobilitás során tudatos káderpolitikával választottak ki. Az iskolarendszer az 1945 utáni időszakban vált a vertikális szociológiai mozgások fő emelőjévé. A továbbiakban művészeti áganként veszi sorra a fejezet a szovjet kultúra első eredményeit. Az irodalomban A. M. Gorkij szerepét emelik ki a szerzők, aki művészetével és tekintélyével segítette elő az 1920-as évek izmus-erdejéből való kibontakozást. Nagyon sok nevet és művet sorol fel ez a rész, de az irányzatok eszmeiségének differenciálására, a nemzetiségi irodalmak fejlődésére nem fordít kellő figyelmet. A költészetben — a kötet szerint — Gy. Bednij és V. Majakovszkij játszottak À. M. Gorkijhoz hasonló szerepet. Míg az 1920-as évek irodalmából a kor nagy átalakulását ábrázoló művészi alkotásokat említi a szerző, addig az 1930-as évek terméséből az orosz történelmi múltat megjelenítő munkákat emeli ki, de a témaválasztás arányaiban bekövetkezett módosulás mögött az eszmei-politikai háttér változásaira nem utal. A többi művészeti ágról szólva a színházkultúra mennyiségi változásait, a nemzetiségi színjátszás kifejlődését hangsúlyozza a kötet. A filmet, mint tömegkommunikációs eszközt és mint népnevelési formát tárgyalja, de szól a nagy művészi erejű alkotásokat teremtő rendező-óriásokról is (Sz. Eizenstein, V. Pudovkin, A. Dovzsenko). A fejezetben külön rész foglalkozik a háború alatti kulturális élettel. Elsősorban a tudományoknak a háborús erőfeszítésekben játszott szerepét érdemes itt megemlíteni. A közművelődés háború utáni fellendülése az óriási veszteségek pótlásával kezdődött. A Szovjetunió kulturális intézményekben leggazdagabb területei váltak hadszíntérré,