Századok – 1973
Vita - „Kelet-Európa története a XIX. század első felében.” Beszámoló Arató Endre doktori disszertációjának vitájáról (Palotás Emil) 970/IV
972 BESZÁMOLÓ ARATÓ ENDRE DOKTORI DISSZERTÁCIÓJÁNAK VITÁJÁRÓL , 972 művészetek és a tudomány kibontakozása, különböző nemzeti kulturális stb. intézmények megteremtése jelzik azokat a területeket, ahol az elmaradott gazdasági-társadalmi viszonyok ellenére a nemzeti mozgalmak izmosodása figyelhető meg. E szerteágazó problematika igen gazdag anyagú tárgyalása alkotja a munka legterjedelmesebb, 3. fejezetét. Egy sor kelet-európai népnél éppen ez az időszak az önálló és fejlett irodalmi nyelv megteremtésének kora, s e küzdelem szoros kapcsolata az egyéb nemzeti aspirációkkal kézenfekvő. Az értekezés számbaveszi e harc eltérő formáit, aszerint, hogy olyan népről van-e szó, amely jelentős irodalmi hagyománnyal rendelkezett, avagy az eltérő dialektusok okoztak problémákat, esetleg az egyházi nyelv, illetve a klasszikus nyelv hatása jelentett akadályozó tényezőt. A nemzeti felszabadítás és a polgári átalakulás kérdései a korabeli szépirodalom központi témái közé tartoztak. A nemzeti mozgalom ós az irodalom szoros összefonódása szinte valamennyi népnél megfigyelhető, az irodalmi nyelv és a nemzeti irodalom egymást erősítő hatásaival egyetemben. Hasonlóan előremutató szerep jutott a nemzeti művészetek közül azoknak, amelyek e korban felvirágoznak: a színház, a zene, a képzőművészetek. Sajátos a történettudomány funkciója: a múlt feltárása a nacionalizmus eszmevilágának fontos ösztönzője lett. Igen nagy volt azonban a különbség a fejlett tudományos módszereket felhasználó történettudományok (pl. cseh, lengyel) eredményei és a romantikus szemléletnél megragadó művek inkább a vágyakat regisztráló tartalma között. Arató Endre a romantikus-nacionalista koncepciók a korszakban még pozitív politikai funkcióját hangsúlyozza. A gazdasági-társadalmi fejlődés, valamint az előremutató nyelvi-kulturális mozgalmak következményeként az egyes kelet-európai nemzeti mozgalmak differenciálódtak, élesedtek az ellentétek az elnyomó és az elnyomott nemzetek uralkodó osztályai között. A nemzeti felszabadító törekvések formáival foglalkozik az értekezés 4. fejezete. Az első a feudális típusú: a nemesi vezetésű, feudális privilégiumokra támaszkodó, vagy azokat visszaszerezni kívánó mozgalmak. A közös feudális mozzanat mellett szembeötlő a sajátosságok tarka spektruma: a lengyeleknél a három részre szakadás, a cseheknél az ország sajátos arculatú nemessége, a magyarok és horvátok évszázados autonómiája, a szerbek egyházi privilégiuma stb. A modern politikai-nemzeti mozgalom kezdeti formája volt a nyelvharc azon népeknél, amelyek nem rendelkeztek nemesi uralkodó osztállyal. A fejlődő polgári elemeket nem elégítette ki a kulturális mozgalom, ugyanakkor a politikai élet széles frontján nem volt elég erejük támadni. Különösen heves küzdelem folyt az asszimilációs törekvések ellen. A nyelvharc a Habsburg-birodalomra és Poroszországra jellemző mozgalom, Oroszországban ilyennel nem találkozunk. Az 1830-as és 40-es években megfigyelhető a nemzeti mozgalmak továbbfejlődése: megindult a belső differenciálódás, az ellentétek széleskörű kibontakozása. Ez utóbbit különösképpen megfigyelhetjük horvát—magyar, szlovák—magyar és román—magyar vonatkozásban. A horvát—magyar összecsapás már helyenként a fegyveres küzdelem határáig jutott el. (A finn és az észt mozgalom viszont — a másik oldalon — tudatosan kerülte a viszály elmélyítését.) Ugyanezen időszakban jelentek meg a baloldali irányzatok. E haladó csoportok más és más szinten állottak az egyes nemzetiségeknél. A disszertáció a csehet mutatja be, mint a legprogresszívabbat. Közel állt hozzá a Stur vezette szlovák liberális szárny, majd a szlovén, a horvát, a román stb. következett. Részletesen bemutatja a szláv népek egymás közötti kapcsolatát is. A nemzeti küzdelmek külön formájaként tárgyalja az értekezés a titkos társaságok szervezését, a fegyveres harcra való felkészülést. A kelet-európai összeesküvések szervezésében elsősorban a lengyelek vettek részt. Egyes csoportjaik liberális platformon álltak, a többség azonban inkább plebejus irányzatú volt. A fegyveres nemzeti felszabadító küzdelmek c. alfejezet foglalja egységbe az 1830 —31-es, 1846-os és 1863-as lengyel felkeléseket, valamint a kaukázusi népek harcait. Közöttük a rokon vonás: mind a len-