Századok – 1973

Folyóiratszemle - Toloknov V. P.: F. Meinecke „historizmusa” mint az idealista történeti módszer egyik válfaja 804/III

804 FOLYÓIRATSZEMLE Befejezésül egy V. O. Kljuesevszkijtől vett idézettel méltatja a szerző a levéltártudomány jelentőségét, aki a levéltáros és a történész kapcsolatát munkakapcsolatnak tekintette, amelyen belül a levéltáros (mint bányász) felszínre hozza, előkészíti az ércet, a történész pedig feldolgozza azt. A kész fém milyensége mindkét fél munkájától függ. (Isztorija SzSzSzR 1972. 4. szám. 36 — 45. I.) M. V. P. Toloknov: F. Meinecke „historizmusa", mint az idealista történeti módszer egyik válfaja Abból a tételből indul ki a cikk szerzője, hogy a polgári történetírásban nincs meg az egységes filozófiai alap, s így gyakori, hogy kutató történészek egyben történetfilozófusok is. Cikke feladataként azt jelöli meg, hogy a mai polgári történetírásra is nagy hatást gyakorló F. Meinecke történetfilozófiai és módszertani elveit kritikailag elemezze. F. Meinecke munkásságát egészében véve az ún. „historizmus" alapvetésének tekinti, s műveiből igyekszik annak legjellemzőbb ismérveit kiragadni. Előzményeit kutatva arra a XIX. század végén jelentkező igényre hivatkozik, amely sürgetővé tette egy rendszerezett történetfilozófia kidolgozását. A szerző szerint ezzel az igénnyel léptek fel W. Dil they és G. Simmel, az ún. „életfilozófia" képviselői, akik az irracionalizmus és a szubjektivizmus hatása alatt álltak, minden összefüggést tagadtak a természet- és társadalomtudományok között. A történettudomány tárgyának a szellem objektiválódásának folyamatát tekintették, tagadva az oksági, szükségszerű és törvényszerű érvényesülését, az irracionális intuíciót helyezve előtérbe. A századvég egy másik füozófiai áramlatából, a neokantiánus irányzatból, amelynek képviselőiként W. Windelbandot ós H. Rickertet említi, azt emeli ki a cikk, hogy tagadta a történelmi törvényszerűségeket és a történeti fejlődés egyetemességét, egyedi események halmazának tüntetve fel a történelmi folyamatot. Az ún. „historizmus" előfutárairól összegzésként azt állapítja meg, hogy bár nagy hatású idealista gondolkodók voltak, nem tudtak megteremteni egy egyeduralkodó történetfilozófiai felfogást, s így továbbra is napirenden maradt az útkeresés az idealista polgári történetszemléleten belül. Ennek során a kutató történészek kritikának vetették alá a különböző absztrakt-spekulatív történetfilozófiai rendszereket (egészen Hegelig visszavezetve azokat), az ún. sematikus szociológiai konstrukciókat, amelyek a pozitivizmusban gyökereztek, de mindenekelőtt a történelem materialista felfogása ellen hadakoztak. A sokirányultságú kritikai áramlatokból ötvöződött össze az idealista történeti módszer akkor új változata, a „historizmus", amely ennek megfelelően kezdettől eklektikus volt. Első megfogalmazására E. Troeltsch 1922-ben megjelent „Der Historismus und seine Probleme" (Tübingen) c. művében került sor. A munka rámutatott a korabeli történettudomány filozófiai elemeinek, alapjainak válságára, megállapítva, hogy a felfelbukkanó divatos módszerek ezt nem képesek megoldani, mert elszakadtak az empirikus történelemtől. A kiutat a historizmus érvényesítésében jelölte meg, amelynek pontos tartalmát nem fejtette ki, csupán legfontosabb alapelveit villantotta fel. Az individuális totalitás kategóriáját emelte ki, amelyet mindenkor a történeti megismerés objektuma határoz meg. Tompítandó a neokantiánizmus szubjektivizmuson alapuló szélsőségesen individualizáló jellegét, Troeltsch azt hangsúlyozta, hogy a történelem tárgyát nem annyira az egyedi események, mint inkább a kollektív individualitások (népek, osztályok,