Századok – 1973

Történeti irodalom - Laczkó István: A magyar munkás- és társadalombiztosítás története (Ism. L. Benke Zsófia) 774/III

TÖRTÉNETI IRODALOM 777 OTI költségvetését. A pénzügyi nehézségek a szolgáltatások csökkentését vonták maguk után. A háborús készülődés éveiben, majd a háborús évek folyamán a munkások reálbére valamelyest emelkedett, megnövekedett a munkáslétszám, ezért emelkedett a biztosító pénztárak taglétszáma és stabilizálódott gazdasági egyensúlya. Ekkor a szolgáltatások mértékének és időtartamának bizonyos emelésére került sor. Nem kerülhetett el a kormány a szociális ügyekben bizonyos engedményeket azért sem, mert csillapítania kellett a háború miatt egyre elkeseredettebb közhangulatot — mutat rá a szerző. Míg az ipari munkás és bizonyos alkalmazott kategóriák a múlt század utolsó évtizedeitől kezdve megteremtették vagy kiharcolták a maguk biztosítását, mely valami védelmet mégis nyújtott; a mezőgazdasági munkavállalók még ezt a védelmet sem élvezhették. A századfordulóig rájuk vonatkozóan semmiféle törvényes intézkedést nem hoztak. Az 1900: XVI. t. c. létrehozta ugyan az Országos Gazdasági Munkás és Cselédsegély Pénztárat, de ez csak rokkantság esetére biztosított és a mezőgazdasági munkásság igen szúk rétegére volt kötelező. Ezt csak minimálisan szélesítette az 1902: XIV. t. c. majd az 1912: VIII. t. c., amelyek a biztosítás egészét tekintve még részleges megoldást sem jelentettek. A továbbiakban, mint említettük, a Tanácsköztársaság a biztosítás hatályát a mezőgazdasági munkásságra is kiterjesztette, de a Tanácsköztársaság bukása után ismét a régi helyzet állt vissza. Csak 1936-ban került sor a mezőgazdasági dolgozók valamelyes korszerűbb biztosításának megalkotására. Az 1936: XXXVI. törvény bevezette a gazdatisztek, az 1938: XII. és az 1939: XVI. törvénycikkek pedig a gazdasági férfi munkavállalók az előbbi kategóriáknál sokkal szűkmarkúbb nyugdíjbiztosítását. E biztosítás szolgáltatása öregségi és özvegységi járadékra, továbbá haláleseti segélyre jogosított. A mezőgazdasági munkások betegségi biztosítására a felszabadulásig nem került sor. A szerző könyvének befejező részében a társadalombiztosítás felszabadulás utáni fejlődését ismerteti, éspedig az időszak első öt évében. Rámutat, hogy a társadalombiztosító intézmények nemcsak a háborús pusztításokat szenvedték meg, de ingó vagyonukat a németek kivitték az országból; gyógyszer- és orvoshiány, továbbá a megmaradt túlméretezett adminisztráció nehezítették működésót. Rövidesen sor került a helyreállítási munkákra. A tisztviselői apparátust újjá kellett szervezni; a jobboldali beállítású tisztviselőket az igazoltatások, B-listázások során elbocsátották, helyükre a munkásság képviselői, a szakszervezetek megbízottai kerültek. Még 1946 februárjában megkapta az OTI első demokratikus munkás önkormányzatát a 2300/1945. ME sz. rendelet alapján, — ugyanez a rendelet a járulékok teljes összegét a munkáltatókra hárította. Egymásután láttak napvilágot a társadalombiztosítási szolgáltatások kiterjesztését célzó intézkedések. Növelték a kórházi férőhelyek számát, javult az orvosellátás, a gondozónői szolgálat, egyre több fiatal részesült gyógyüdültetésben. Az elért eredmények megteremtették a feltételeket ahhoz, hogy 1950 végétől már szocialista társadalombiztosításról beszélhessünk. Igen lényeges fejlődést jelentett, hogy a biztosított jogot nyert időbeli korlátozás nélkül gyógykezelésre, gyógyszerre, gyógyfürdőre, sőt bizonyos gyógyászati segédeszközökre is. A szolgáltatások felemelése mellett előtérbe került a betegellátás minőségi javítása, az egészségvédelem fejlesztése. 1950 nyarán szervezeti változás következett be: az egészségügyi szervezetet a kormány elválasztotta a társadalombiztosítás szervezeteitől és a tanácsi szervek kezébe adta. A nyugdíjbiztosítás komolyabb reformjára csak a stabilizáció után kerülhetett sor. E reform komoly pozitívuma, hogy megadta a járadékhoz való jogot azoknak, akik a várakozási időt már magas koruk miatt nem tudták megszerezni. A minden dolgozóra kivetett 1%-os járulókkal biztosítani lehetett a nyugdíjak országos emelését. A kormány 1949-ben a különböző vállalati nyugdíjpénztárakat egy közös intézménybe fogta össze.