Századok – 1973

Történeti irodalom - Laczkó István: A magyar munkás- és társadalombiztosítás története (Ism. L. Benke Zsófia) 774/III

778 TÖRTÉNETI IRODALOM 778 A mezőgazdasági munkások kötelező biztosítása a 6180/1945. ME. sz. rendeletben nyert szabályozást. A rendelet végrehajtását a 11 580/1946. ME. rendelet szüneteltette, majd 1947-ben ismét életbelépett. Ezt a biztosítási ágat is az OTI látta el. A 3220/1949. sz. kormányrendelet lehetőséget adott arra, hogy a termelőszövetkezeti csoportok tagjaikat ugyancsak biztosíthassák. Legvégül a társadalombiztosító intézetek felszabadulás utáni szervezeti fejlődését ismerteti a szerző. 1945-től a társadalombiztosító intézetek állami felügyeletét a népjóléti miniszter látta el, a szakszervezetek azonban kezdettől fogva aktívan bekapcsolódtak a biztosítás munkájába. A kommunista társadalombiztosítási szakemberek már 1946-ban világosan látták, hogy a társadalombiztosítás szervezeti egységesítése múlhatatlanul szükséges. Ennek megvalósítására azonban — a kérdésnek politikai vetülete is lévén — csak 1948-ban kerülhetett sor. Az 1949-es és 1950-es években a MÁV Betegségi Biztosító Intézete kivételével az összes többi biztosító intézet beolvadt az OTI-ba. Ekkorra érett meg a helyzet arra, hogy a társadalombiztosítás igazgatását a szakszervezetekbe tömörült dolgozók képviselői lássák el a Minisztertanács felügyelete alatt. Erről intézkedett az I960, évi 36. sz. törvényerejű rendelet, mely az állami társadalombiztosítás központi igazgatási és ügyviteli feladatainak ellátására 1950. október 1-i hatállyal megszervezte a Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központot (SzTK) és ezt a szervet a SzOT irányítása alá rendelte. A szerzőnek nem volt lehetősége arra, hogy kis könyvbe sűrített hatalmas anyagában egyenletesen, minden részletet tekintve, a mélybe hatoljon. A munka gazdaságos felépítése azonban módot nyújt, hogy a biztosítás történetének minden nagyobb szakaszáról áttekinthető képet kapjon az olvasó. Az egyes fejezetek között olykor mégis mutatkozó aránytalanságokat indokolja, hogy a szerző nem tekinthetett el bizonyos, a társadalombiztosítás gyakorló szakemberei számára feltétlenül szükséges törvények szószerinti közlésétől. E közléseket azonban helyenként igen szemléletessé teszi a különböző kategóriákra vonatkozó rendelkezések párhuzamba állítása; ezek minden kommentárnál szemléletesebben bizonyítják, hogy éppen a leginkább rászorult munkásréteg számára voltak a legnehezebben elérhetőek és a legszűkebben megszabva a társadalombiztosítás szolgálatai. Elismerésre méltó kísérlet a magyar biztosítás történetének két nagyobb korszaka után elhelyezett rövid, nemzetközi áttekintés. Ezekben a szerző, bár természetesen nem a teljesség igényével, több külföldi ország példáján ismerteti a társadalombiztosítás európai fejlődését és eredményeit, hogy ezzel a magyar viszonyokra vonatkozóan lehetőséget adjon az összehasonlításra. Mint maga is hangsúlyozza azonban egy-egy ország biztosítására vonatkozóan csak igen szegényes forrásanyag állt rendelkezésére, és az így, bár önmagukban véve értékes adatok, nem állnak össze egységes képpé, még kevésbé jelölik meg a magyar biztosítás helyét az európai biztosítás történetében. A könyv igen jól megalapozott gondos kutatómunkára épült, a szerző a jegyzetek tanúsága szerint munkája megírásához a társadalombiztosítási szakmunkákon kívül nagyszámú és a legkülönbözőbb jellegű történeti feldolgozásokat, egykorú sajtó- és levéltári anyagot használt fel. A könyv elérte elsőrendű célját, áttekintést ad a társadalombiztosítási szakemberek számára a biztosítás történeti fejlődéséről. Ezen túlmenően érdeme, hogy a kérdést történeti szempontból feldolgozni óhajtó történész számára is mintegy vázát adja a társadalombiztosítás fejlődésének. Ebből a szempontból — tehát a történészkutató szempontjából — tekintve kívánkozik ide néhány észrevétel. A szerző talán túl mechanikusan rendelte alá mondanivalóját a rendelkezésére álló forrásanyagnak. Szigorúbb forráskritikával árnyaltabbá tehette volna a könyvben egyébként jól elhelyezett történeti bevezetéseket.