Századok – 1973

Elméleti; módszertani kérdések - Bärg M. A.: A módszer problémája a mai polgári történetírásban 719/III

736 M. A. BARG olasz történész „Eseménytörténet és struktúratörténet" című előadása világosan tükrözte azoknak a polgári történészeknek a nézeteit, akik teljesen tisztában vannak a tradicionális „eseménytörténet" hiányosságaival, és mégsem hajlandók engedményt tenni a divatnak. Az úgynevezett „strukturális tudományok" nem rejthetik el a rugalmatlan szinkróniában rejlő hiányosságokat. Ezért óvatosak annak kiválasztásában, hogy mit vehetnek át ezeknek a tudományoknak az eszköztárából a történeti kutatás számára. „A csupán az egyes eseményekre szorítkozó történelemből — írja Sestan — bárhogy is interpretálják, kiderül tökéletlensége, egyoldalúsága és az, hogy nem felel meg a komplex történelem ideáljának". Másrészt, amíg a „longue durée" strukturális történelme Sestan szerint képes arra, hogy „kivívja az olvasó feltétlen elismerését", addig ugyanaz a módszer az események kutatásában „kiábrándító". A struktúrák lépten-nyomon „mozdulatlannak és semlegesnek" bizonyulnak a mindennapi élet vonatkozásában, amely pedig ezekben „a megvetett" eseményekben jelenik meg. Mindazonáltal Sestan arra a következtetésre jut, hogy „akár tetszik, akár nem", nem kétséges, hogy a strukturális történetírás, azon kockázat ellenére, hogy a történeti múlt szociológiájával való azonosulássá degradálódik, korunk haladó történetírása."59 Schieder más álláspontra helyezkedett ebben a kérdésben. Már előadása tárgyának megfogalmazása is sokat sejttet: „A történelmi módszer és a társadalomtudományok módszere közötti különbségek". Azzal a tetszetős ürüggyel, hogy „a történelemnek nem kell lemondania az önálló tudomány szerepéről", Schieder lényegében az „idiografikus" történetírás álláspontját védte. Ennek során a következő körülményeket vette alapul: 1. „a múlt a maga valóságában nem rekonstruálható", ezért minden történelmi konstrukció csak spekulatív értékekkel bírhat; 2. a történettudomány elmélete aközött ingadozik, hogy a „megértést" vagy a „magyarázatot" tűzze ki célul; az elsőnek a „beleérzés módszere" felel meg, amely a „személyiség struktúrájának" megértéséhez vezet; a tudatalatti magatartások, motívumok csak irracionális módon foghatók fel; 3. „a történelmi folyamat" alapvető „egységeinek" egyike a „hatalom" az „erős, energikus vagy voluntarista elemek" koncentrációja; 4. vannak olyan körülmények, amelyek között az emberek cselekszenek, de amelyek nem okai ezeknek a cselekedeteknek; 5. a történelem sajátossága, hogy a kontinuitás garanciája legyen, és Schieder szerint ebből fakad a történelem és a társadalomtudományok közötti különbség (az adott esetben nyilvánvalóan, az ő kifejezésével élve, a „nemzeti-német történetírás" tapasztalatára támaszkodik, amely a történelmi folyamatot „a nagy személyiségek" motivált megvalósulásának fogja fel). Ennek ellenére Schieder végezetül kénytelen volt elismerni a történelem és szociológia közeledésének (sőt „házasságának") elkerülhetetlenségét.60 A harmadik tendenciát, amely egy teljesen nihilista álláspontot képvisel ebben a kérdésben, D. Hexter amerikai történész képviselte. „Történelem, társadalomtudományok és mennyiségi módszer" című előadása példa arra, hogy müyen pozíciókból „védelmezik a hagyományos történelemszemléletet" módszereik szociologizálása ellen. Elég, ha röviden felsoroljuk Hexter érveit: 1. a történelmi források természete nem engedi meg, hogy tanulmányozásukban apriori sémákat, formulákat, képleteket alkalmazzunk; 2. másrészt, minél bonyolultabb lesz a társadalomtudományok matematikai apparátusa, annál kevésbé felhasználható a történész számára; 3. a történelem tárgya: „az ember szellemi világa — tudata, reményei, törekvései, célirányos tevékenysége, ugyan mit képes ebből a homogenizáló komputer feldolgozni?"; 4. a szociológusnak az a törekvése, hogy tudományát értékmentessé tegye, meghiúsul, beleütközik az értékekkel áthatott terminológiába; 5. a történelem értékítéletekkel átszőtt nyelvezete kikerülhe-59

E. Sestan: i. m. 10—11. 60

Th. Sehieder: i. m. 1 — 2.