Századok – 1973

Elméleti; módszertani kérdések - Bärg M. A.: A módszer problémája a mai polgári történetírásban 719/III

730 M. A. BARG Az úgynevezett „hagyományos", azaz objektivista történelem „hagyományainak" (Ranke örökségének),41

a neokantiánizmus filozófiáján nevelkedett relativizmusnak és végül a pragmatizmusnak egy sajátos kombinációja nem maradhatott hatás nélkül azokra az alapvető irányzatokra, amelyekben a hivatásos történészek a fent felsorolt kérdésekre nézeteiket kifejtették. A vita tárgyát a többieknél világosabban fogalmazta meg J. Huizinga, a neves történész: „Kell-e a történészeknek arra törekedniök, hogy megismerjék a különöst vagy általánost, konkrétat vagy absztraktat, az egyedit vagy ismétlődőt? Ki kell-e fejezni a történelmi ismereteket rubrikákban vagy fogalmakban? Célja-e a történelmi módszernek az analízis, illetve a szintézis?"42

Bennünket természetesen nem lephet meg, hogy Huizinga formái-logikai ellentmondást látott ott, ahol dialektikus ellentmondás van; a tanulságos az, hogy igen pontosan mutatott rá azokra az ellentétekre, amelyek között a történelmi megismerés mozog, és amelyek lényege ma a polgári történeti metodológia figyelmének középpontjában áll. Például azt a „végletet", amely a „klasszikus örökséget" képviselve a történelemnek mint sui generis módszernek a konceptualizációtól és a múlt minőségi és mennyiségi dimenzionálásától egyaránt távol álló felfogását meggyőződéssel vallotta. T. Bridenbaugh, az Amerikai Történelmi Társulat 1962 évi ülésén mindenekelőtt élesen fellépett az ellen a felhívás ellen, amely a társadalomtudományokhoz (antropológiához, pszichológiához, szociológiához) való közeledésre szólított fel. Ezeknek a tudományoknak a módszerei, hangsúlyozta Bridenbaugh, „dehumanizáltak". Hiányzik belőlük az ember megértése. Ez különösen érvényes a szociológiára. A szociológusnak „mérhető egységekkel", „tendenciákkal" van dolga, amelyekből megpróbálja levezetni a „társadalom törvényeit". Ezzel szemben a történész a tényeket mint egyedieket és meg nem ismétlődőket vizsgálja, és ez visszatartja attól a kísérlettől, hogy azokat kész keretek közé szorítsa. A történész dolga, hogy „elmondja a történelmet", az elméletet másokra hagyva.43 Ha nehéz is elhinni, hogy mindez e század hatvanas éveiben hangzott el, nem vitathatjuk el e nézettől a következetességet. Azt is meg kell jegyezni, hogy a mai amerikai történetírásban nem egyedül Bridenbaugh gondolkodik így — ő az USA hivatásos történészeinek elég nagy számú csoportját képviseli. És ez nem meglepő, hasonló nézetet egyaránt oszthat egy objektivista, relativista, vagy a pragmatizmus képviselője is. Az első nem látja szükségét az elméletnek annál az egyszerű oknál fogva, hogy teljesen a „történelmi módszerre" hagyatkozik. Ez abból az előfeltevésből következik, hogy a források kész formájában tartalmazzák az igazságot; ahhoz, hogy ezekből kihámozzuk, nem elméletre, hanem technikára — a forrás kritikájára van szükség. A relativista szerint pedig objektív igazság a történelemtudományban — természetéből következően — nincs és nem is lehet. A történelmi rendszerek minden esetben szubjektívek. Ha pedig ez így van, akkor minden elmélet és az általa kínált objektív módszerek — csak behódolás az egzakt tudományok elképesztő szárnyalásának kora előtt. Végül a pragmatista történész — minden tiszta elmélet megrögzött ellensége — az elméletben csak „akadályt" lát a „forrás tanúságainak megértése" útjában. Jobban szereti, ha „nincs semmiféle meggyőződése", mert attól tart, hogy azok könnyen előítéletekké válhatnak. Valamilyen közbenső álláspontot próbált megfogalmazni a bennünket foglalkoz-11 G.G. Iggers: The Influence of Ranke in American and German Historical Thought. History and Theory, Vol. II, 1962, No. 1. 42 J. Huizinga: The Idea of History. Varieties in History, 291. 43

C. Bridenbaugh: The Great Mutation. American Historical Review. Vol. 86, 1963, No. 2, 316. Könnyen belátható, hogy ez a koncepció, ha következetesen végigviszszük, abszurdumhoz vezet. Le is vonták ezt a következtetést: „A történelmi módszer, éppúgy mint a művész stílusa, individuális: mindenkié — más" (uo. 327).