Századok – 1973
Elméleti; módszertani kérdések - Bärg M. A.: A módszer problémája a mai polgári történetírásban 719/III
A MÖDSZEB PBOBIÉMÁJA A MA] P01GÁB] TÖBTÉNETlBÁSBAN 729 Braudel figyelmét. Mint történész, Braudel megpróbálta — és ez teljesen magától értetődő — lefordítani ezt a fogalmat saját tárgyának nyelvére, aminek eredményeként a fogalom mint a „jelenség" szilárd, lassan változó „architektúrája" áll előttünk. A struktúrák szilárdságuk foka szerint különböznek egymástól. De minden struktúra egyszerre támasza és akadálya is a történelmi mozgásnak. Az ember — a történelmi struktúra foglya. „Az arisztotelészi világkép egészen Galilei-ig, Descartes-ig, Newtonig uralkodott." Még szilárdabb az a struktúra, amelyet az élet földrajzi, természeti stb. feltótelei határoznak meg. Es bár a gazdasági struktúra mindegyiknél nehezebben bontakozik ki, a XIV— XVIII. században (ezt az időszakot Braudel az úgynevezett „gazdasági ciklusok" alapján tagolja, ezzel figyelmen kívül hagyva a ciklusokat meghatározó társadalmi-gazdasági formáció fejlődését), véleménye szerint, egy olyan kiforrott és szilárd struktúra vonásairól árulkodik, amelyet csak az ipari forradalom rombolt le. A történelmi látásmód ilyen perspektívájának az elfogadása, Braudel elképzelése szerint, egyértelmű a történész azon készségével, hogy a „társadalmiság új koncepcióját fogadja el". Ez azt jelentené, hogy egy lassan folyó, már szinte mozdulatlannak tűnő időhöz szoknék hozzá. A történelmet mint egészet csak ebből a mozdulatlanságból lehet megérteni.39 Ez a következtetés már a felszínen vitatható, mivel a történelmi kutatás lényege az, hogy feltárja a történeti mozgás törvényszerűségeit, a társadalmi fejlődés törvényeit, vagy ha úgy tetszik, mutassa be, hogy éppen a történelmi idő „alapmozdulatlansága" a történelem legmélyebb, legradikálisabb változásainak és „robbanásainak" forrása, és magában a „mozdulatlanságban" fedezze fel a szakadatlan változás dialektikus egységének megvalósulását. Tehát addig, amíg a történelmi idő kategória struktúrájának összetételét feltáró elgondolásról van szó, Braudel koncepciója egészen meggyőzőnek tűnik. A fő nehézséggel szemben azonban már „magára" hagyja a történészt — ezt a nehézséget a „különböző időtartam" struktúrájának mint egésznek dinamikus összetételében és változásában való bemutatása jelenti. Ugyanis éppen ezen a ponton megy át Braudel egész történelmi időkoncepciója a historizmus kontroljába, itt jelentkezik a „struktúra elszigetelődésének veszélye", azaz a metafizika és a történetietlenség.40 Mindezek ellenére Braudel koncepciója mint a „tradicionális iskola" leíró jellegére (amely az időnek csak egy mértékét, az eseménytörténet mértékét ismeri) való reakció, egy, a marxizmustól távol álló történész részéről kétségtelenül a mai polgári historizmus irányzatai közül az egyik legfontosabb kísérlet a megismerés átformálására, egy olyan kísérlet, amely szükségszerűen közel vezet az okság, a történelmi törvény problémájához. Amint azt már említettük, az USA-ban a „humán tudományok válságának" leküzdésével foglalkozó elképzelések nem történészektől, hanem szociológusoktól származnak. Ez a körülmény, amely elég pontosan tükrözi a történelemtudomány helyzetét az USA „társadalomtudományi" hierarchiájában, megszabta a bennünket érdeklő tengerentúli vita jellegét és irányát. A vita legjellemzőbb sajátossága, hogy az a kérdés került előtérbe (amely egyébként Braudelnél semmilyen formában nem szerepelt): szükség van-e a történettudományban tudatos (explicit) elméletre, megengedi-e az úgynevezett történelmi módszer a forrás adatainak konceptualizálását, vajon a történelmi elvonatkoztatásnak milyen formái „megengedettek". Bár ezeknek a kérdéseknek a felvetése önmagában is (sok terjedelmes értekezésnél jobban és kifejezőbben) jelzi, hogy a mai amerikai (ós nemcsak amerikai) polgári történetírás milyen szinten áll, nem lehet észre nem venni a benne végbemenő változás — a forrongás és elégedetlenség — tüneteit a történészek körében, vagy legalábbis azok között, akik számára a történetírás dolgainak helyzete tűrhetetlennek tűnik. 39 Uo. 54, 65 stb. 40 Vö. a „longue durée" koncepciójának kritikájával: E. Sestan: Isztorija szobütij i isztorija sztruktur. Moszkva, 1970, 11—12.
