Századok – 1973

Krónika - Nemzetközi tudományos ülésszak a XVI–XVII. századi közép-kelet-európai parasztmozgalmak történetéről (Búza János–Gyimesi Sándor) 527/II

548 KRÓNIKA Stefan Pascu (Románia) a parasztfelkelések történetének feldolgozásával kapcsolatban a humanista, illetve egykorú történetírók munkáinak gondos elemzését, megállapításaik felülvizsgálását tartja szükségesnek. Hangsúlyozta, hogy a kutatások összehangolása rendkívül fontos feladat, s a továbbiakban szükségünk van a parasztfelkelések tipologizálására, a legfontosabb terminológiák egyeztetésére, egységes formanyelv kialakítására. A. L. Sapiro (Szovjetunió) írásban eljuttatott előadásában főként az elmúlt évtized szovjet történetírásának a parasztháborúk kutatása ós értékelése terén elért eredményeit összegezte. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy a parasztháborúk korszaka Oroszországban a XVII. században kezdődött, s ezek objektív tartalmát az örökös jobbágyság elkerüléséért vívott harc képezte, s csak a XVIII. század második felének nagy parasztháborúja kapcsán lehet beszélni a kapitalista fejlődés előfeltételeinek érlelődéséről. Választ keresett arra a kérdésre, hogy miben nyilvánult meg a parasztháborúk jelentősége Oroszországban. Kiemelte, hogy engedményekre késztették az uralkodó osztályt, csökkentették a függőség mértékét, meggyorsították a felvilágosult abszolutizmus kialakulási folyamatát. A XVIII. századi parasztmozgalmakban már nem vettek részt a kurtanemesek, a paraszti karakter mind tisztábban bontakozott ki, s így az alapvető osztályellentétek kikristályosodását is elősegítették. Továbbélésük a folklórban, irodalomban serkentőleg hatott a későbbi osztályharcos mozgalmakra, és elősegítette a forradalmi gondolatok érlelődését, befogadását. b) Mikesy Sándor előadásának tárgyát a Dózsa név eredete képezte. Hangtani megfelelések alapján a Dávid becézett alakjaként terjedhetett el nyelvünkben. Első előfordulásai a XIII. század végéről ismertek, a XIV—XV. században több nevezetes viselője volt, ismertté azonban Dózsa György révén vált. A XIX. század első felében változott meg a nemesség hagyományos Dózsa-képe, s ez a hangulati változás előfeltétele volt annak, hogy keresztnévként is előfordulhasson, ebben a minőségben Erdélyben ma is használatos. Helységnévi használatára „Dosa" — a mai Jászdózsa — 1433 óta van példa. Katona Imre Dózsa alakját és a parasztháború emlékét elemezte a magyar néphagyományban. Elvi jellegű bevezetőjében utalt arra, hogy a népköltészet megőrzi az események és főbb szereplőik emlékét, ötvözi az adott kor vágyálmaival, s a halványuló kép újból ragyogni kezd, ha a társadalmi-történelmi feltételek erre kedvező lehetőséget adnak. Dózsa személyéről kevés szóbeli hagyomány maradt fenn, alakja áttételesen élt tovább, mint a nemzetközi és a magyar folklór nagy erejű hőseié, a megégetett parasztkirályokó. Idővel nevet cserélt — Rákóczi — és biblikus színezetet is kapott a hagyományban. Az sem véletlen, hogy Mátyás király — az igazságos uralkodó — karakterisztikus szociális vonásai 1514 után bontakoznak ki, s emléke oly mély gyökereket eresztett a magyar népi hagyományban. V. Kovács Sándor a kortársi humanista eposz, a Stauromachia keletkezésének körülményeivel és a mű forrásértékével foglalkozott. Bemutatta a szerző — Stephanus Taurinus — életútját, értékelte az eposzt mint irodalmi alkotást és sorra vette azokat a tényezőket, amelyek a művet tartalmi szempontból motiválták. Arra a következtetésre jutott, hogy Taurinus munkája ,,. . .megfelelő történetiséggel végzett interpretáció révén forrásértékű információkat szolgáltat Dózsa György személyére és általában az 1514-es magyar parasz tháborúra' '. K. Kovács Magda a reformkori magyar irodalomban vizsgálta Dózsa személyét, utalt arra, hogy a nemesi liberalizmuson túl a történelmi témák romantikus divatja is visszavezetett Dózsáig. A parasztvezér Horváth Mihály tanulmányának megjelenése előtt is ihletett. Kisebb munkák után a legpozitívabb Dózsa-kép Eötvös József regényéből tárul elénk. Említésre méltó, hogy a márciusi ifjak egy része már a pápai kollégium önkép-