Századok – 1973

Krónika - Népiesség és történettudomány. (Ipolyi Arnold születésének 150. évfordulójára) (R. Várkonyi Ágnes) 523/II

524 KRÓNIKA pillantását, hanem a reformkor és az abszolutizmus évtizedének hajszolt munkában és viták tüzében égő fiatalját. Tudománytörténetünk sokszor elismert nagy alakja, a múzeumot teremtő mecénása helyett azt, akit meghurcoltak, akin először csattogtatták végig az ostort a romantikus nemesi történetszemlélet képviselői, akit talán először ért a vád a történetírók közül — mert maga is historikusnak vallotta ekkor még magát —, hogy megrontja a nemzeti érzést, mert a magyar történelem messzeségbe veszett valóságát akarta feltárni, és nem is akárhogyan, hanem a magyar, szlovák, horvát, szerb jobbágyok lábnyomain indulva vissza a múltba. S ez még nem volt elég, hanem szorgalmával, tehetségével elérte, hogy egy sereg historikus, rá, az alig harmincéves vidéki kutatóra mint mesterére kezdett feltekinteni. A magyar tudományosság asztalára 1854-ben letett müve, a Magyar Mytológia célját pedig a nemesi szemlélet ellenében fogalmazta meg így: „Hivatva van egy józanabb új történeti iskolának megalapításául szolgálni." Eötvös írja a magyar tudományos élet korabeli légkörét jellemezve, hogy az úttörőkre benne keserves sors vár. Pedig Ipolyi nem volt úttörő. Gazdag európai és hazai hagyományok álltak mögötte. Hiszen a polgári történettudomány története azt mutatja, hogy mindaz, amit nagy általánosságban a népi kultúra, vagy népinek tekintett kultúra , felderítése, összegyűjtése és elemző megismerése felölel, amit később részben a folklór fogalmában sűrítettek össze, részben pedig beépült a polgári társadalomtörténetbe, szervesen összefüggött az antifeudális történetszemlélet kialakulásával is. Ezen az évszázados hosszúságú, s a francia, német, angol, svájci és orosz történetírás által egyaránt alakított, vargabetűkkel és buktatókkal terhes úton aligha tekinthetünk itt végig. Csak néhány fontosabb állomását idézhetjük. Montesquieu koncepciójában a társadalomban uralkodó törvényszerűségekről már fontos építőkő a népi emlékezet, Percy a történeti népi énekeket i már művelődéstörténeti dokumentumként kezeli, a svájci historikus Johann Müller pedig a nemesi eredetű dokumentumanyaggal szemben az elnyomottak szabadságjogainak bizonyságaiként, a polgári nemzeti múlt forrásaiként idézi a néphagyományt, mondát és történeti énekanyagot. Ezek után lépett fel Herder, aki a népi énekeket a „nép okmánytárainak" nevezte és beillesztette az emberiség általános fejlődéstörténetébe. Majd A. Thierry a népi történeti énekanyag társadalomtörténeti érvanyagát elemezve eljutott a polgári történettudomány nagy, forradalmi jelentőségű felismeréséig, a feudalizmuskori osztályharcig. A részletkérdéseket kidolgozók seregén, a romantika nagy teljesítményein, vagy a pozitivistáknak a népi emlékanyag helyét és társadalomtörténeti értékét összehasonlító és rekonstrukciós módszerekkel meghatározó munkáján nem tekinthetünk végig. A XIX. század forradalmait követő útelágazásra pedig éppen csak utalhatunk. Ezután az egyik történetszemléleti irányzatban a kritikailag megrostált népi emlékanyag a társadalmi törvényszerűségek dokumentuma lesz, beépül a polgári művelődéstörténet fejlődéselméletébe és olyan eredményekhez vezet, mint az orosz histórikus Kovalevszkij munkásságában a földközösség története. A másik úton a társadalmi tartalmát elhullatott romantika formálja a maga képére és hasonlatosságára a múlt idők népi emlékeit, hogy gyártott és csinált álnépi elemekkel összekeverve a történelem realista megismerhetőségének elvével szemben az irracionalzimus, a konzervatív erők számára sajátíthassa ki. I860 elején Ipolyi és társai a népiességnek azt a demokratikus irányát képviselték, amelynek történetismereti módszereit és szemléleti elemeit még a reformkorban dolgozták ki a polgári átalakulás szolgálatában Kölcsey, Erdélyi, Hunfalvy Pál és mások. Úgy tűnt, csak folytatni kell a munkát, Mert a szabadságharc alatt még Ipolyi sem tudott dolgozni, 1848 szeptemberében ugyan nem követhette szándékát és három katonának állott testvérét „a forduló sors mérlegébe tetteket vetni", de csendes falusi plébániáján minden figyelmét „az európai mozgalom" kötötte le. Amint azonban elhangzott az utolsó lövés, azok is, akik sebekkel tértek haza, akik megszenvedték a börtönöket ós a rendőrségi zaklatásokat, tették, amit 1848-ban abbahagytak. Járták a falvakat és a mezővárosokat,