Századok – 1973

Krónika - Népiesség és történettudomány. (Ipolyi Arnold születésének 150. évfordulójára) (R. Várkonyi Ágnes) 523/II

KRÓNIKA 525 gyűjtötték és historikus szemmel vizsgálták a népi emlókanyagot. Pesty Frigyes Szabolcs Szatmár megyei anyagát most a déli országrészekével egészíti ki, Ráth Károly Győr és Komárom megyében és az Alföldön gyűjt, Rómer Flóris a bakonyi, Nagy Iván a Zagyva és a Tarna menti falvak anyagában, Wenzel Gusztáv a szerb történeti énekekben keresi a magyar történelmet. A Békésből, Nógrádból, kivált pedig a Tiszántúlról előkerült hagyományanyagban pedig Szabó Károly a török idők, a Thököly ós a Rákóczi kor emlékeit ismeri fel s a magyar őstörténethez is keres itt eligazítást. Reguly már a finn és a magyar történeti énekek összehasonlítását szorgalmazza, Hunfalvy Pál — az ekkor még töretlen optimizmussal nagy történetírói feladatra készülő Hunfalvy — a hazai demokratikus történeti hagyományokat az egyetemes fejlődés koncepciójába foglalva próbálja felvázolni az új nemzeti történetírás programját. Ebbe a munkába illeszkedik Ipolyi is, amikor a Kisfaludy Társaság még a reformkorban kitűzött pályázatára hatalmas népi anyag összegyűjtésével és elemzésével felel meg. Azonban már nem volt elegendő a reformkor demokratikus hagyományait átmenteni. A megváltozott társadalmi körülmények s a dinamikusan fejlődő tudomány ennél jóval többet követelt. A reformkorban egyszerűek és világosak voltak a politikai és tudományos harcok hadállásai. Nemcsak Puskint inti a titkos rendőrség parancsnoka, nehogy kiadni merészelje a Sztenka Razin alakját felidéző népdalokat, hanem Magyarországon is a tiltott könyvek kőnyomatos listájára kerülnek a német, szerb, olasz és még sok más történeti énekgyűjtemények. A Magyar Mythológia sorsa jól tükrözi a megváltozott bonyolult helyzetet. Először lelkesen üdvözlik, a nemzeti büszkeség egekig magasztalja. íme nemcsak a németeknek, nekünk és van saját mitológiánk. Aztán beletekintenek ós a csalódás, a rosszallás, sőt a harag ós a gúny hangjai hallatszanak. Elhatárolja magát Horvát Istvántól? Tehát „nemzeti érzéseinkhez nem akar simulni", „rontja a közízlést", „rossz dologba keveredett". Voltak, akik cenzúrát emlegettek, mások „merészségét" ostorozták, s aki még nemrégiben „a tudomány Columbuszának", a „históriai tudományok egy új ágazata megteremtőjének" mondja, az is gúnyosan kérdezi: csak nem paraszti vélemények, babonák őrizték meg egyik legnagyobb nemzeti kincsünket, a magyarok ősvallását? Valójában nem csupán Ipolyi művét, hanem e történetírói irányzatot támadták. Még Csengery Antal is kiesik időnkónt szerepéből, aki az akadémia magasságából ítéli el 1855-ben a művet, néhány szakmailag sebezhető vagy félremagyarázható pontját véve célba a korszerű tudományosság impozáns köntösében. Valójában a két szemben álló tábor nem is a magyar ősvallás kérdésén vitatkozott. A reformkori hagyományokat korszerűen továbbfejleszteni akaró demokratikus polgári történetszemlélet elveit támadták itt az új erőre kapó feudális társadalomszemlélet hívei. Ebben a korabeli szellemi élet minden ágát felölelő, a természettudományok jelentőségétől az őstörténetig, a közművelődés új programjától, a nemzetiség társadalmi és történelmi tartalmáig a kor nagy ideológiai és filozófiai kérdéseivel egybe örvénylő vitában az a kör, amelynek Ipolyi tagja volt, igen határozott és korszerű álláspontot foglalt el. Hangsúlyozták, hogy a „nemzeti álbüszkesóg" árt a tudománynak, a társadalomtudós számára — írja Hunfalvy Pál — a nemzetiség elsősorban nem érzelmi, hanem tudományos elemzést kívánó kérdés. Felismerik a természettudományok nagy jelentőségét, s a nemzet jövőjét csakis az iparosodással látják biztosítottnak. Történetvizsgálati tapasztalatok alapján fejtik ki, amint Ipolyi is megfogalmazza: „az újkor csak az ipar által emelkedett fel arra a magaslatra, melyen áll . . . A kulturális fejlődés, a műveltség ... az állandó hatalom mindenkor csak az iparral, az indusztriális törekvéssel járhat karöltve". Vitába szállnak azokkal, akik a feudalizmus uralkodó osztályait tekintik a nemzeti műveltség hordozójának. Akik azt állítják, hogy Magyarország népe „éretlen" a műveltségre, csakis tanmesékkel és a nemesi nacionalizmus hazafias jelszavaival nevelhető, azok nem többek, mint „nagyszájú honfiak", az „álműveltség", az „álpolgáriasodás" 15 Századok 1978/3