Századok – 1973

Krónika - Népiesség és történettudomány. (Ipolyi Arnold születésének 150. évfordulójára) (R. Várkonyi Ágnes) 523/II

KRÓNIKA NÉPIESSÉG ÉS TÖRTÉNETTUDOMÁNY (IPOLYI ARNOLD SZÜLETÉSÉNEK ISO. ÉVFORDULÓJÁN) „Azt tartom — írja Ipolyi Arnold az 1850-es évek közepén, — hogy míg népünk hagyományos emlékeinek összegyűjtése, . . . tudományos vizsgálata igen kívánatos, addig csinált, felületes, illuzórikus holmik, melyek csupán csak a fantáziában léteznek, s a > kritikát semmi kép nem állhatják meg mint csupán tévútra vezetők, teljesen kerülendők, mert általuk még azon vékonyan csörgedező forrást is, mely fenn maradt, tisztaságában megmérgezzük." Véleményének tudománytörténeti jelentősége, hogy azoknak a történetíróknak a nevében szólt, akik a megszülető polgári Magyarország társadalmának, a nép körében fellelhető históriai dokumentumanyag kritikai vizsgálata alapján, a feudalizmus kiváltságok nélküli osztályainak oldaláról akarták megírni Magyarország történetét. Egy olyan történetírói irányzat tudományos igényét és társadalmi elkötelezettségét fejezte ki, amelyet az egyetemes historiográfiai fogalomrendszer és a hazai történetírói mozgalom célkitűzései alapján méltán nevezhetünk népi-polgári, vagy tudományos életünk minősítési rendszerében meghonosodott kifejezéssel élve népies irányzatnak. Ha ez így van, gondolják sokan, akkor történettudományunkban immáron csak egy karnyújtásnyira voltunk a nemzeti és egyetemes szétválaszthatatlan egységét is kifejező „csak tiszta forrásból" elvtől. De akik ismerik történettudományunk útjait és mai gondjait, azok napjaink fájdalmas kérdését teszik fel: miért felejtődött el e fontos kultúrtörténeti hagyomány annyira, hogy Szekfű Gyula a magyar történetírás e korszakát így jellemezhette: a népies irányzat — ösztönzést egyedül a költészetnek és az irodalomnak adott, történettudományunkat érintetlenül hagyta. Mi némította el a polgári átalakulás korszakának történetíróit annyira, hogy Szekfű megállapítását nemcsak mintegy három évtized hallgatása hagyta jóvá, hanem erősítette az a tény is, hogy a népies irányzat módszerét, akkoriban már jól kidolgozott szerszámfogásait, több generációnak újra meg újra kellett megtanulnia. Nevezetesen azt, hogy a nép körében élő, vagy a nép által megőrzött históriai anyag — a történeti énekektől a kuruc dalokon át egészen a népi szólásokig, szokásokig — hogyan, mimódon válhat a történetkutató kezében a múlt társadalmi mélységeinek valóságát feltáró dokumentumanyaggá, olyanná, amely hitelesebben tájékoztathat a jobbágyság szándékairól, cselekedeteinek politikai indítékairól, gondolatvilágáról, mint a korabeli írásos emlékek, levelek, hadiparancsok, provizori jelentések vagy emlékiratok. S ha végigpergetjük az álkuruc balladák históriáját, vagy felidézzük a gyűjtők csalódásait, akik sokszor a régi történeti hagyományok helyett a századforduló tankönyvirodalmának visszhangjait találták a falvakon, nyilvánvaló, hogy a ma nemzedékének hosszabb utat kell megtennie a forrásig, amelynek tisztaságát már több mint száz évvel ezelőtt is féltőén óvták e méltatlanul elfelejtett historikusok. Méltó tehát, hogy születésének 150 éves fordulóján az ismeretlen Ipolyi Arnoldot idézzük. Nem csak a magyar néprajztudomány alapvetőjét és a művészettörténészt, hanem az elfelejtettet, a történetírót. Nem a dualizmus-kor legmagasabb tudománypolitikai pozícióinak magasságából messzetekintő püspök akadémikus nyugodt európai