Századok – 1973

Történeti irodalom - Kosáry Domokos: Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába. I. (Ism. Ember Győző) 458/II

464 TÖRTÉNETI IRODALOM 464 közlés, a történelmi irodalom keretébe tartozik-e a történelmi forrásközlés. Ha igen, akkor az általános forrásközlések ismertetését helyesebb lett volna az általános irodalom ismertetéséhez kapcsolni, nem pedig a levéltárakéhoz. Véleményem szerint — amit persze lehet vitatni — a forrásközlés az irodalom szerves része. Nem vitatom, hogy a forrásközlésnek sok köze van a levéltárakhoz, igen közelről érinti azokat. De ha az a kérdés merül fel, hogy egy közös könyvtári és levéltári segédletnek szánt kézikönyvben a forrásközlésekről az irodalomról, vagy pedig a levéltárakról tájékoztató részben legyen szó, az előbbi megoldást tartom a helyesebbnek. De el tudom fogadni a szerző álláspontját is, amelynek alapján az általános forrásközléseket a levéltárakkal kapcsolatban ismertette. E 23 oldalas fejezet kitűnően sikerült, teljes összhangban van a könyvtárakról és a bibliográfiákról írt fejezetekkel, mindenben megfelel az általános rész követelményeinek. * Az általános alrésznek további 7 fejezetében (2 -3. ós б — 9.) levéltári anyag kerül ismertetésre, ezek a fejezetek lényegüket tekintve levéltári segédletek. Mielőtt egyenként ismertetném őket, néhány általános észrevételt kívánok róluk tenni. Először is örömömnek kell kifejezést adnom a szerzőnek azért a nem csupán elhatározott, hanem nagyobb részében már meg is valósított szándékáért, hogy Magyarország történelmének levéltári forrásanyagát — nemcsak a hazait, hanem a külföldit is — együtt, összefoglalóan ismerteti. Ilyen áttekintéssel eddig nem rendelkeztünk, és tudtommal más országok sem rendelkeznek. A szerző vállalkozása valóban — a szónak nem elkoptatott értelmében — úttörő, mindenképpen elismerést érdemel. Nemcsak a nyomtatásban megjelent levéltári segédleteket vette alapul, dolgozta bele kötetébe, bár ezekre nagy mórtékben támaszkodott, hanem felkereste a szóbajövő levéltári intézményeket is, használta belső használatra készült segédleteiket, tanácskozott az anyagot gondozó, azt legjobban ismerő levéltárosokkal. Mindennek hatása megmutatkozik az eredményen. Az érdem és az eredmény elismerése mellett azonban nem hallgathatom el azokat az észrevételeimet sem, amelyek a mű egyes — megítélésem szerint — negatívumaira vonatkoznak. Észrevételeim közül a lényegesebbek három, a mű szempontjából — véleményem szerint — különösen fontos kérdésre vonatkoznak. Az első kérdés a mű szerkezetével kapcsolatos. A második azzal, hogy mi tartozik az általános, és mi az időrendi részekbe. A harmadik pedig azzal, hogy mit lehet, és mit nem lehet forrásközlésnek tekinteni. * Ami a mű szerkezetét illeti, mindenekelőtt nem tartom szerencsésnek, hogy az egész általános rész, annak mindhárom alrésze, nem egy kötetbe került. Még kevésbé mondhatom szerencsésnek, hogy a levéltárakról és a forrásközlésekről tájékoztató második általános alrész sem fórt bele az első kötetbe, annak az egyházi és a külföldi levéltárakról ígért fejezetei a második kötetbe kerülnek majd. A 890 oldalas kötetet még nagyobbra duzzasztani valóban nem lehetett. De vajon szükségszerűen lettek az általános rész második alrészének a kötetbe került levéltárismertető fejezetei olyan nagy terjedelműek, amilyenek lettek? Erre a kérdésre határozott nemmel kell válaszolnom. A továbbiakból majd kitűnik, hogy miért. A levéltári anyagról az általa szükségesnek tartott tájékoztatást kétféle szerkezetben, kettős szerkesztési módon, adja a szerző. Az egyik mód az, hogy levéltári intézményekből kiindulva, azok szerint haladva,