Századok – 1973

Történeti irodalom - Kosáry Domokos: Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába. I. (Ism. Ember Győző) 458/II

TÖRTÉNETI IRODALOM 459 Kosáry Domokos az új kézikönyvben a történelmi dokumentáció, a történelmi információ új műfajának a kialakítására tett kísérletet, ha az új műfaj sajátosságai a megjelent első kötetben még nem is teljes egészükben, minden vonatkozásukban mutatkoznak meg. A korábbi háromkötetes munka műfaja a bibliográfia volt, mégpedig válogatott, kritikai szakbibliográfia. A most megjelent kötet műfaját meghatározni nem ilyen egyszerű. Amennyiben — az eddigi terminológiának megfelelően — bibliográfiának csak a nyomtatásban megjelent, illetve valamilyen sokszorosított foimában — ami akár a kézírásos forma is lehet — közzétett, publikált kiadványokat dokumentáló, azokról informáló művet tekintjük, Kosáry Domokos új kötetét nem nevezhetjük bibliográfiának. Nem nevezhetjük azért, mert közzé még nem tett, nem publikált forrásokat is dokumentál, ilyenekről is nyújt tájékoztatást.** történetéről írott művet, valamint Magyarország történetének a megírását. — Ilyen értelmezés mellett természetesen forrásai csak a történelemnek lennének, a történetnek pedig emlékei. A történet emlékei lennének a történelem forrásai. Irodalmáról ellenben mind a történetnek, mind pedig a történelemnek beszélhetnénk. — Ebben a vonatkozásban tehát Kosáry Domokos korábbi könyvének a címét jobbnak tartom, mint a mostaniét. ** Kosáry Domokos nem pontosan különbözteti meg a közzétett (kiadott) ós a nem publikált forrásanyagot. ,, . . . e munkának — mondja könyvéről — a kiadott, nyomtatott anyagon túlmenően a kiadatlan, kéziratos, levéltári forrásanyagot is figyelembe kell vennie" (12. 1.). A levéltári anyag általában ugyan kéziratos, lehet azonban nyomtatott anyag is. A közzétett levéltári anyag nem szűnik meg levéltári anyag lenni, a kiadvány azonban már nem levéltári, hanem könyvtári anyag. Kosáry Domokos azt akarja mondani, hogy könyve a kiadott levéltári anyagon kívül, amit korábban is figyelembe vett, most már a kiadatlant is figyelembe veszi. Ez valóban lényeges különbség, illetve ez a valóban lényeges különbség. A forrástudományi kérdéseknél maradva, Kosáry Domokos könyvének ilyen kérdésekben járatlanabb olvasójában az a — bizonyára alaptalan — gyanú ébredhet, hogy a szerző a nyomtatott forrásokat elvi alapon sorolta a forrásközlések kategóriájába, holott nem tartoznak oda. Ezzel kapcsolatban szükségesnek látom rámutatni, hogy mennyire fontos lenne tisztázni a történelmi — azaz történetírási vagy történettudományi — alapfogalmakat és a nekik megfelelő kifejezéseket, terminus technicusokat. Csak néhány, a most ismertetett kézikönyvvel szorosan összefüggő példát említek. Rendet kellene teremteni a következő történettudományi fogalmak és kifejezések értelmezése körül: forrás, könyvtári forrás, levéltári forrás, múzeumi forrás, forrásközlés, feldolgozás, irodalom. Anélkül, hogy ezek meghatározására most kísérletet tennék, csak arra utalok, hogy — mint már említettem — a könyvtári, rendszerint nyomtatott, forrást nem tekintem forrásközlésnek. Továbbá arra, hogy a levéltári forrás lehet nyomtatott is, tehát a forrás nyomtatott volta nem teszi azt könyvtári forrássá, még kevésbé forrásközléssé. Valamint arra, hogy forrásközlésnek a különböző alapjellegű — könyvtári, levéltári és múzeumi — forrásoknak a publikálását tartom, azzal a céllal, hogy a történettudomány könnyebben használhassa azokat, Ebből az is következik, hogy a forrásközléseket a történelmi irodalom körébe tartozóknak tekintem, ugyanúgy, mint a történelmi feldolgozásokat, a múlt, a történet megismertetése céljából írt munkákat. Ezzel kapcsolatban vitathatónak tartom az „elbeszélő forrás" fogalom és kifejezés jelenlegi, nemzetközileg is általános értelmezését. Jelenleg a régen írt feldolgozásokat is elbeszélő forrásoknak nevezik, pl. Anonymus munkáját. Mint minden feldolgozásnak, sőt minden irodalmi alkotásnak, természetesen forrásértékük is van ezeknek. Minél régebbiek, annál nagyobb. De van a legújabbaknak is. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy eredeti céljukat tekintve — márpedig ezt kell döntőnek tartani — nem források, hanem feldolgozások. Az ilyen „elbeszélő források" újbóli kiadását nem is nevezném forrásközlésnek. A fentiekből az is következik, hogy elbeszélő forrásoknak csak a naplókat, útleírásokat, visszaemlékezéseket stb. tekintem. A fent elmondottak arra is figyelmeztetnek, hogy milyen égető szükség van egy magyar kézikönyvre, amelynek tárgya a történetírás elmélete és módszertana lenne.