Századok – 1973

Történeti irodalom - Mályusz Elemér: Az V. István-kori Gesta (Ism. Komjáthy Miklós) 448/II

450 TÖRTÉNETI IRODALOM 450 akkor önkéntelenül felvetődik a kérdés: vajon nem az utóbbi, a mi megítélésünk szerint, torzításos, a tényeket elferdítő előadás jellemzi-e inkább történetírói gyakorlatát, mint a tényekhez ragaszkodás? Annyi a kivétel nála a tárgyilagosság szabályai alól, mint láttuk, hogy éppen e kivétel-sorozat tűnik Ákos mester történetszemléletét, történetírói módszerét jellemző vonásnak. Egyik jegyzetében (101. 1., 64. jegyzet) fel is hívja a figyelmet Mályusz, hogy „а XIII. századi Európa a történetírástól . . . nem kívánta meg, hogy a valósághoz ragaszkodjék". Ha nem is oly mértékig, mint a XIII. századi történetírásnak, a korábbi századokénak sem volt erős oldala a valósághűség. Igaz ugyan, hogy a korai középkor, nyilván antik reminiszcenciák nyomán, a történetírás feladatának a tények félelem, irigység és kedvezés nélkül való előadását tartotta, de például — ahogy éppen Mályusz Elemér (A Thuróczy-krónika és forrásai. Budapest, 1967. 32. 1. — Tudománytörténeti Tanulmányok 6) állapítja meg — a mi ősgestánk íróját sem „valami történeti valóságérzék vezette a dolgok elbeszélésében. A későbbi gestaszerkesztések tanulmányozása is azt bizonyítja, hogy szinte „történetírói gyakorlattá lett a tendenciózus átfogalmazás" (uo. 33. 1. Kiemelés tőlem. — K. M.). Ezeknek az irányzatos átfogalmazásoknak egyik leggyakoribb, legjellegzetesebb megnyilatkozása volt az időrend megbontása, a dolgok, intézmények, intézkedések régiesítése. Korábbi gestaíróinknál éppen úgy, mint Ákos mesternél. Kérdés: azért jártak-e el így, azért mert-e így eljárni Ákos mester is, mert bizonytalannak tételezték fel olvasóik időérzékót? Ily feltételezésre, nézetem szerint, aligha volt szükségük. A középkori ember az idő múlásának tudatában volt ugyan, de arra nemigen gondolt, hogy az idő nem nyomtalanul száll el emberek, embercsoportok, társadalom, intézmények, országok felett. Különösebb nehézséget nem jelentett, aggodalmat nem okozott tehát a középkori történetírónak események megtörténtét, intézmények létesülősét, szokás meggyökerezósét évtizedekkel vagy századokkal korábbra tenni a valóságosnál. Ahogy a jog erejét, érvényét, igazát ősisége bizonyította a középkori ember szemében, nyilvánvaló, hogy előadásuk tárgyának régiesítését, századokkal korábbra helyezését a középkori krónikások nemcsak megengedhetőnek érezték, de, talán szabad úgy mondanom, az időrend ilyképpen való megbontását történetírói erényeik között tartották számon. Az események időbeli elhelyezésének önkényessége, magyarán, a történelmi előadás egyik leglényegesebb elemének, az időrendnek meghamisítása figyelmeztet bennünket leginkább arra, hogy a gestaírókhoz, így Ákos mesterhez sem szabad a történelemnek a modern, polgári történetírásban kialakult eszményképével közeledni s ehhez az ideálhoz mérve dicsérni tárgyilagosságukat, vagy elmarasztalni őket annak hiánya miatt. Kissé talán paradoxul fogalmazva: a középkori krónikások munkásságának értelmét nem az igazság keresésében, a valóság minél hűbb visszaadásában, hanem a tények történetiségében, a dolgok múltbeliségében, az események minél távolabbi időbe helyezésében látták. Minden törekvésük az volt, hogy uralkodói intézkedéseket, jogszokásokat, intézményeket minél ősibbnek tüntessenek fel. Az igazság náluk a polgári történetírásétól merőben eltérő értékrend keretében helyezkedett el. Semmiképpen sem volt egyértelműen azonos a Ranke-i ideállal: úgy adni elő a dolgokat, ahogyan a valóságban voltak. Történetírásuknak funkciója sem vethető egybe a modern történetíráséval. Mondanivalóikkal legalább annyira, ha nem jobban, akarták formálni a világ sorsát, mint a világ sorsának alakulásáról a valósághoz hiven beszámolni. Igen találóan summázza Mályusz mondatonként haladó vizsgálódásainak eredményét abban, hogy Ákos mester „a történetíró hivatásának a nagy összefüggések feltárását hitte" (142. 1.). Mondanivalójának anyagát, lényegében úgy, mint elődei is, legtöbbször időszerű célok szerint rendezte. Fentebbi észrevételeim alapján talán szabad úgy módosítanom Mályusz idézett megállapítását, hogy középkori krónikásaink, így