Századok – 1973

Tanulmányok - Diószegi István: A magyar függetlenségi ellenzék és a Monarchia külpolitikája 1900–1914 3/I

A FÜGGETLENSÉGI ELLENZÉK ÉS A KÜLPOLITIKA 23 két ízben Burián István. Kálnoky Gusztávnak a neve volt magyar, Leopold Berchtold pedig magyar állampolgársággal rendelkezett. Két külügyminiszter: Kálnoky és Goluchovski a magyarokkal való konfliktus miatt kényszerült visszavonulásra, de Beust bukásához is jelentékenyen hozzájárult a magyar delegáció szembeszegülése. Tartalmi tekintetben azonban korántsem ilyen kedvező a kép. A magyar érdek érvényesüléséről még leginkább abban az időszakban lehet beszélni, amikor a liberálisok a külpolitika magyar orientálását ambicionálták, tehát a kiegyezést követő negyedszázadban. A soknemzetiségű és dinasztikus színezetű államalakulat külpolitikáját természetesen nem lehetett magyarrá tenni. Jellemző ebben a tekintetben, hogy Andrássy Gyula mint külügyminiszter hét esztendőn át a dinasztikus érdekhez igazodott. A külpolitikai vonalvezetést azonban ebben az időszakban több alkalommal, így 1871-ben, 1878-ban és 1886-ban a magyar érdekeknek megfelelően korrigálták. A külpolitika természetesen még kevésbé volt magyar, amikor a pesti politikusok beletörődésből és érdektelenségből teljesen Bécsre bízták az ügyek intézését. A világháborút megelőző időszakban, amikor újra érdeklődni kezdtek a külpolitika iránt, a pesti és bécsi felfogás között nem voltak olyan különbségek, hogy komoly ütközésnek helye lett volna. A magyar érdek ekkor kétségkívül kifejezést nyert a külpolitikában, de azon az áron, hogy lényegében a birodalmihoz igazodott. Ha a magyar befolyás egészében véve mérsékelt módon érvényesült a Monarchia külpolitikájában, úgy a Függetlenségi Párt részéről jövő ráhatásoknak méginkább szerény hely jutott. A párt tevékenysége talán az első időszakban a leginkább eredményes. Az osztrák-magyar külpolitika magyar nyomásra végrehajtott módosításaiban kétségkívül szerepe volt a függetlenségiek meg nem szűnő akcióinak, amelyekkel tevékenységre sarkallták az amugyis ambiciózus kormánypártot. A tulajdonképpeni ellenzék szerepkörében, a századforduló éveiben már nem mutatkozott hasonló eredményesség. Nincs nyoma annak, hogy a delegáció ülésein elhangzott kritika bármilyen hatást gyakorolt volna a hivatalos külpolitikára. A kormányonlét időszakának mérlege sem sokkal kedvezőbb. Goluchowskit megbuktatták ugyan, a helyére lépő Aehrenthal azonban a dinasztikus vonalat vitte tovább, és ha módosított is elődje politikáján, nem a függetlenségi kívánalmakkal egyezően tette. A függetlenségieknek, a hatvanhetesek első generációjától eltérően, nem volt külpolitikai programjuk az egész Monarchia számára. A külügy általuk szorgalmazott és részben végrehajtott magyarosítása nem a lényeget, csupán a formákat (a címer és zászlókérdést) érintette, a Bosznia annexiójával kapcsolatos aktivitás pedig nem a magyar érdekek kifejezését jelentette, hanem a dinasztikus törekvések magyar adaptációját. Károlyi Mihály törekvései pedig, amennyiben eredményességről lehet beszélni, a független magyar külpolitika lapjaira tartoznak.