Századok – 1973

Tanulmányok - Diószegi István: A magyar függetlenségi ellenzék és a Monarchia külpolitikája 1900–1914 3/I

22 DIÓSZEGI ISTVÁN véleményeltérés persze most is akadt, és ez a szokásos fórumokon kifejezésre is jutott, a hivatalos külpolitika és a magyar felfogás azonban az alapvető kérdésekben megegyezett, és az előbbi az utóbbi részéről támogatásra talált. A magyar parlamenti ellenzéknek, nevezetesen a Függetlenségi Pártnak minden időszakban speciális hely jutott a hivatalos külpolitikával szembeni kapcsolatokban. A kiegyezést követő negyedszázadban a magyar liberális párt, kisebb időszakokat leszámítva, ellenzéki pozícióból törekedett a Monarchia külpolitikájának magyar orientálására. Ebben az időszakban a Függetlenségi Párt úgy szerepelt, mint az ellenzék ellenzéke. Funkciója az volt, hogy szélsőséges megnyilatkozásaival újabb és újabb akciókra és erőfeszítésekre sarkallja a hivatalos külpolitikát amúgyis bíráló liberális pártot. Meglehetősen lojális volt ebben az ellenzéki szerepkörben, olyannyira, hogy még a párt emigrációban levő vezetői is csak a Monarchia adott külpolitikájának megváltoztatását szorgalmazták. Természetes persze, hogy ebben a pozícióban a mozgástér, tevékenységi kör meglehetősen szűk maradt. A századforduló körüli években, amikor a liberális párt fokozatosan passzivitásba vonult a külpolitikai kérdésekben, a függetlenségi ellenzék szerepköre lényegesen kibővült. Ebben az időszakban a párt úgy szerepelt, mint a hivatalos külpolitika tulajdonképpeni ellenzéke. Miután a liberális párt részint lojalitásból, részint közömbösségből visszahúzódott a cselekvés teréről, a magyar parlamenti ellenzék tölthette be az igazi ellenzék szerepkörét. Ezt a funkciót, nagyobbrészt a korábbi liberális tradíciókat folytatva, a kritika fegyverével gyakorolta. Hogy Magyarországon továbbra is tartanak az orosz veszélytől, hogy aggodalommal figyelik a Németországgal való szövetség káros következményeit, és hogy továbbra is érdekeltek a balkáni népek szabad fejlődésében, azt ezekben az években a függetlenségiek megnyilatkozásaiból tudhatták meg Bécsben. A függetlenségiek a tulajdonképpeni ellenzék szerepkörében persze korántsem \ viselték annyira szívükön a Monarchia sorsát, mint a hatvanhetes liberálisok. A lojális kritika mellett tevékenységükben bőven volt hely a magyar érdekek ' túlzott előtérbe állításának (a külügyön belüli magyar nyelvi törekvéseknek nem volt semmi birodalmi indoka), és egyes megnyilatkozásokban (mint a franciákkal való tárgyalásoknál) a külön magyar útkeresés jegyei is érzékelhetők. Kossuth Ferenc és környezete kormányra kerülés után azonban nemcsak ezekről a kifelé gravitáló megnyilvánulásokról mondott le, hanem a ! tulajdonképpeni ellenzék szerepköréről is. A Függetlenségi Párt mint kormánypárt úgy viselkedett, mint a liberálisok a századforduló éveiben: részben közömbös, részben lojális volt a hivatalos külpolitikával szemben és semmiféle lényeges változtatásra nem törekedett. Végezetül a világháború előtti években, amikor a magyar politikai vezetőréteg újra magáévá teszi a birodalmi érdekeket, a Függetlenségi Párt olyan pozíciót foglalt el, amely az elkülönülés és a szembeszegülés határesetének nevezhető. A román kérdés, amelyet Károlyi Mihály a magyar érdekeknek megfelelően előtérbe kívánt állítani, nem lehetett és nem is volt a Monarchia alapvető külpolitikai problémája, amelynek minden egyéb megfontolást alá lehetett volna rendelni. A tervezett pétervári és a végrehajtott párizsi utazás pedig úgy tekinthető, mint a független magyar külpolitikával kapcsolatos tájékozódás. A Monarchia külpolitikájára gyakorolt magyar befolyás a külsőségekben igen erősnek látszik. A dualizmus korában négy alkalommal ült magyar politikus Metternich íróasztalánál: az idősebb és a fiatalabb Andrássy Gyula és