Századok – 1973

Történeti irodalom - Sarlós Béla: Deák és Vukovics két igazságügy-miniszter (Ism. Szabad György) 133/I

136 TÖRTÉNETI IRODALOM fogalmának használhatósága is. Sarlós tanulmánya nem kevés sikerrel éppen annak bizonyítására törekszik, hogy a jogviszonyoknak mennyire „forradalmi" jelentőségű átalakítását célozta Deákék munkálata. Nincs azonban okunk feltételezni s szinte legkevésbé éppen Deákról, hogy ne lett volna tisztában azzal, milyen szoros kölcsönhatás érvényesül a jogi intézményrendszer és a társadalmi viszonyok átalakítása között. S nem különbözött a reformellenzék többi vezetőjétől abban sem, hogy az elkerülhetetlenül szükségesnek ítélt, valóban forradalmi jelentőségű átalakulást békés úton, reformok segítségével kívánta előmozdítani. Személyiséglélektani vizsgálatot érdemlő nehézségekkel ténylegesen terhelődő magatartásában mindez 1848 tavaszáig alapjában véve törésmentessé tette politikai szolidaritását Kossuthtal. Alighanem indokoltabb az 1848 folyamán valóban kialakuló törés magyarázatát mindenekelőtt abban keresni, hogy Deák, társadalmi kötöttségektől és személyes motívumoktól egyaránt meghatározottan és ilyen értelemben nem is teljesen előzménymentesen, az annyira szorgalmazott átalakulási tervek maradéktalan realizálásának kockáztatása árán is arra törekedett, hogy a néptömegek közvetlenül ne juthassanak politikai szerephez. Ezzel is összefüggött, hogy az önvédelem szükségességének és jogosságának elismerése ellenére sem tudta egyértelműen támogatni 1848 őszén a fegyverheznyúlást ós a nép mozgósításának politikai követelményeit. Az 1848-ban született törvényeket egybevetve Deákék hajdani munkálatával, Sarlós nevezetes különbségeket regisztrál. Hozzá mérten megbővültek az uralkodó felségjogai. Ellentétben az osztrák közjogászok és történetírók körében oly sokszor hangoztatott véleménnyel, ez indirekt módon erősíti azt a Károlyi Árpád forrásfeltáró munkájával közvetlenül is megalapozott felfogást, hogy az áprilisi törvényeket nagyon is átszőtték a politikai kompromisszum elemei, és azok semmiképpen sem tekinthetők valamiféle magyar diktátum megtestesítőinek. Különös figyelmet érdemel ugyanakkor Sarlós utalása arra, hogy az a mód, ahogy a sajtótörvényben a büntetőjogi felelősségrevonást a Pragmatica Sanctio megsértőire is kiterjesztették — az adott körülményeket között — közjogi vonatkozásban tisztázó és az állami önrendelkezést erősítő mozzanatként értékelhető, hiszen a kapcsolatot a birodalom másik felével az „uralkodóház közösségére" korlátozva konkretizálta, s így vitathatatlanul a perszonális uniót szankcionálta. Ha több vonatkozásban nem is sikerült maradéktalanul átültetni a hajdani munkálatok antiabszolutisztikus biztosítékrendszerét az 1848-i törvényekbe, kétségtelenül igaza van a szerzőnek, hogy olyan alkotmányjogi szerkezet állt elő, amelyben a hatalmi túlsúly a pesti országgyűlésnek jutott. Olyan parlamentáris kormányzati rendszer született, amellyel a Habsburg-hatalom soha megbékülni nem tudott, nem kevéssé ezért is folyamodott fegyveres erőszakhoz ellene, hogy végül is 1867-ben csak megcsonkítva s az uralkodói jogkör nevezetes kiterjesztése árán engedje helyreállítását. Sarlós Béla kimutatja azt is, hogy a polgári átalakulás jogi követelményei vonatkozásában sem ment teljesedésbe minden a hajdani munkálat célkitűzéseiből. A sajtótörvény az esküdtképességet magasabb cenzushoz kötötte, s az esküdtek lajstromát választás útján rendelte összeállíttatni. Ez utóbbi rendelkezés megegyezett Deákék javaslatával, de visszalépés volt a sorsolásos rendszer mellett állást foglaló 1843/44. évi alsótáblai határozathoz képest. Ugyanakkor kiemeli, hogy Deák sajtóesküdtszéki rendelete az 1843-i munkálatra épített, s az első polgári jellegű perrendtartást vezette be Magyarországon. Sarlós jelzi e jogszabály dualizmuskori utóéletének pozitívumait, de bekövetkező mellőzésének, illetve megváltoztatásának súlyos következményeit is. Az első érdemi alkalmat a „két igazságügyminiszter", Deák és Vukovics konfrontálására a törvény előtti egyenlőség kérdésköre nyújtja. Sarlós kimutatja, hogy ez korántsem vált teljessé az úriszók felszámolásával, hiszen különbség maradt fenn a büntetőeljárás vonatkozásában és nem törtónt konkrét intézkedés — a nemzetőri szolgálatra képesítettek kivételével — a testi büntetés megszüntetésére. Temes megye, amelynek első alispánja Vukovics volt, már az