Századok – 1973
Tanulmányok - Diószegi István: A magyar függetlenségi ellenzék és a Monarchia külpolitikája 1900–1914 3/I
4 DIÓSZEGI ISTVÁN A Függetlenségi párt nem volt érzéketlen a nagypolitika kérdései iránt és a felmerült problémákkal kapcsolatosan esetről esetre véleményt nyilvánított. A századforduló éveiben elhangzott nyilatkozások leginkább gyakori és újra meg újra visszatérő témája azonban nem a külpolitika maga, hanem Magyarország és a közös külpolitika viszonya. Az önálló külpolitika hiánya mint sérelem, különféle formákban előkerült. Bartha Miklós a Magyarország hasábjain szinte az idegen hatalomtól való félelem érzését intonálta. ,,A külügy ránk nézve 'Ferenc József föld'. Rejtélyes, hideg és borzalmas. Egy sötét, ismeretlen világ, amelynek csak akkor van némi fénye, ha megcsillámlik benne a szurony."1 Holló Lajos a delegációban á külügyben alkalmazott magyar állampolgárok alacsony számát és a magyar nyelvhasználat hiányát panaszolta. Lovászy Márton ugyanitt a nemzeti szuverénitás oldaláról közelítette meg a kérdést: „Nem látom a külügyek vezetésében azt a tendenciát, hogy Magyarország jogai megóvassanak, Magyarország léte, önállósága, méltósága kidomboríttassék, sőt nemcsak hogy ezt nem látom, hanem ezen a téren igenis messzemenő törvénytelenségeket és jogsértést látok."2 Hogy az önálló külügy hiánya mélyebb politikai és közvetlen gyakorlati okokból káros, hátrányos, abban a függetlenségiek egyetértettek. Abban is, hogy a helyzeten változtatni kell. A pártprogramok előírásai, amelyek a perszonális uniót és vele együtt az önálló magyar külügyet irányozták elő,3 annyira csak távlatiak voltak, hogy nem lehetett sokra menni velük. Egyre inkább erősödik ezért az a törekvés, hogy az önálló külügy igényének fenntartásával, már a közös külügy keretei között erősítsék a magyar jelleget, növeljék a magyar részesedést. Kossuth Ferenc, aki elutasította a delegációban való részvételt, interpellációban kérte a vörös könyvek újbóli megjelentetését, mert, mint mondotta: Magyarország szükségét érzi annak, hogy mint állam szerepeljen és a külügyekre befolyása legyen.4 Hogy Kossuth Ferenc a vörös könyveket nem a delegáció, hanem a magyar országgyűlés elé kívánta terjesztetni, ' mit sem változtatott azon, hogy a közös külpolitikát gyakorlatilag tudomásul vette. Az Ugron-párt pedig, amely már régóta részt vett a delegáció ülésein, Holló Lajos révén évről évre beterjesztett egy határozati javaslatot, amely a külképviseleteknél a magyar zászló és címer használatára kötelezte a külügyminisztert és egyúttal előírta a magyar nyelv hivatalos használatát.5 A delegáció szabadelvű párti többsége természetesen minden alkalommal lesza- 1 vazta az indítványt, a javaslat népszerűsége mégis évről évre növekedett. A XIX. század folyamán az orosz kérdés volt a magyar politikusok számára az első számú külpolitikai probléma. A cári terjeszkedéstől való félelem határozta meg három nemzedéken át a valamennyi szomszéddal szembeni magatartást. Az volt a barát, aki az oroszok ellen segített, az volt az ellenség, aki a cári politika vizein evezett. A hagyományos orosz-félelem a századvégi függetlenségi megnyilatkozásokban is megtalálható. Kossuth 1 Bartha Miklós összegyűjtött munkái. 5. kötet. Politikai cikkek. Budapest. 1912. 240 — 241. 1. 2 A közösügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött és Őfelsége által 1904. május 14-ére Budapestre összehívott Bizottság naplója (a továbbiakban: Bizottsági napló). Bpest. 1904. 9. 1. 3 Vö. Mérei Gyula: Magyar politikai pártprogramok 1867—1914. Budapest. 1934. 303. és 306. 1. 4 Az 1896. évi november hó 23-ára hirdetett Országgyűlés Képviselőházának naplója (a továbbiakban: Képviselőházi napló). Budapest, 1897. 4. köt. 371. 1. 5 Bizottsági napló 1905. 37. 1.
