Századok – 1973

Történeti irodalom - Nagy Miklós: Kemény Zsigmond (Ism. Gergely András) 1252/V–VI

1252 TÖRTÉNETI IRODALOM 1252' tárak és archívumok vonatkozó iratait is ós nagyszámú kortársi visszaemlékezést, amelyek még változatosabbá, színesebbé tették előadásmódját. Könyvét térképek és különböző korabeli fényképfelvételek egészítik ki és teszik szemléletessé; a név-és helységnévmutató pedig megkönnyíti az érdeklődők jobb eligazodását. Monográfiáját a korszakkal foglalkozó szakembereken kívül haszonnal forgathatják a történelemtanárok és a legújabbkori helytörténet kutatói is, akiknek figyelmét külön is szeretnénk felhívni a könyv tanulmányozására. Izsák Lajos NAGY MIKLÓS: KEMÉNY ZSIGMOND (Irodalomtörténeti kiskönyvtár — Magyar írók 7. Budapest. 1972. 258 1.) A felszabadulás óta elsőízben jelent meg önálló kötet Kemény Zsigmond életművének egészéről. Számos, gyakran egymással is polemizáló részkutatás és egy-két új szempontú tömör, áttekintő tanulmány (Barta Jánosé és Sőtér Istváné) tette lehetővé egy népszerű összefoglalás elkészítését, mégis tág teret nyújtva szerzőjének egy önálló koncepció érvényesítésére. Nagy Miklós munkája az életrajzi adatoknak csak legfontosabbjait ismerteti; a röpiratíró, politikus, szervező és lapszerkesztő Kemény csak a regényírót mellékesen lekötő tevékenységként nyer bemutatást, s a terjedelem túlnyomó részét a regények tartalmi ismertetése, történelmi hátterének felvázolása, cselekményének és jellemábrázolásának elemzése, valamint irodalmi párhuzamainak bemutatása foglalja le. A talán a kiskönyvtár-sorozat jellege által indokolt leszűkítés nyomán bizonytalanná válik, hogy Kemény alkotásaival egy kitűzött program — a polgárosodás — sikeréhez kívánt hozzájárulni (90. 1.), vagy belső kényszer, a lelki egyensúly fenntartásának biztosítása íratta le vele bűn és erény, végzet és önkény közt hányódó hőseinek történetét (96. 1.). Miért fordult egyszer közvetlenül a publicisztikához és az esszéhez (pl. 1849 után, amikor a külső körülmények éppen az „irodalomba temetkezést" tették volna indokolttá), és miért más alkalommal a regényíráshoz Î Helytálló-e, hogy „Kemény csak a politika szünóráiban összpontosította erejét a szépprózára, s későbbi életrendjét vizsgálva egyáltalán nem meglepő, hogy az Erdélyi Híradótól megválva, erősen szópíróvá lett" ? (31.1.). Az olvasó kíváncsi lett volna arra is, hogyan használta fel Kemény pl. az általa szerkesztett, s szépirodalmi ós kritikai tárcával bíró orgánumot, a Pesti Naplót, irodalompolitikai elveinek érvényesí tósóre, hogyan emelkedett a népszerűtlen regények írója és a népszerűtlen politikus az irodalmi ós politikai Deák-párt vezetői közé, s hogyan tarthatta pozícióját a jelzett életforma (218. 1.) mellett, miből élt, hogyan talált az állítólag kevéssé olvasott regényeknek (125. 1.) kiadót, s ó maga, bár tudjuk, hogy a fátum-hitben nem osztozott (Nagy Miklós is leszögezi: 41—42., 105. 1.), de optimista vagy pesszimista volt-e egyáltalán ? Mindezek a kérdések bővebb kifejtést igényeltek volna. Kemény Zsigmond irodalomtörténeti helyét — az utolsó, irodalomtörténeti áttekintósű fejezet is bizonyság rá — nem könnyű meghatározni. „Romantikaellenessége közös Aranyéval, Gyulaiéval. . . ám Kemény elmélete és gyakorlata egyaránt más irányú: kitart a prózai epika mellett, s elsősorban a hazai történelem feldolgozásától várja a regény tökéletes elmagyarosodását "(75—76. 1.). De honnan az eltérő elmélet és a gyakorlat? „Egyszerre volt korán és későn jött népies-nemzeti irányzatú kortársaihoz (például Gyulaihoz) képest" (81. 1.). De miért ? — merülhet fel az olvasóban. „Egy darabig a pető-